Nyitott kézzel szeretni – Ros Hásáná dróse 5770/2009

Újíts meg minket, újítsd meg létünket!” Ez az első fohászunk minden zsidó újév küszöbén. A változás képességéért imádkozunk az Örökkévalóhoz. A megújulás előtt le kell „vedlenünk magunkról régi, elhasznált bőrünket”, hibás reflexeinket, működésképtelen viselkedési mintáinkat, rossz szokásainkat.

Ez az önvizsgálat időszaka. Személyiségünk különböző rétegeit, kapcsolatainkat vizsgálva megérkezünk a legfontosabbhoz: a szeretethez. Vajon mi magunk tudtunk-e jól szeretni, s minket tudtak-e jól szeretni? Egy ismerősöm, Gál Éva idézett e tárgyban egy példázatot.


Egy könyörületes személy, látva, hogyan küszködik egy pillangó, hogy kiszabadítsa magát a bábból, segíteni akart neki, nagyon gyengéden kitágította a szálakat, kialakítva egy kijáratot. A pillangó kiszabadult, kibújt a bábból, bizonytalanul bukdácsolt, de nem tudott repülni. Valamit ez a könyörületes személy nem tudott, és az az, hogy csak a megszületés, kibújás küszködésén keresztül tudnak annyira megerősödni a szárnyak, hogy repülni lehessen velük. A pillangó megrövidített életét a földön töltötte, sose ismerte meg a szabadságot, sosem élt igazán.

Én úgy mondom, nyitott kézzel szeretni. Ez olyan tapasztalat, ami lassan ért meg bennem, a fájdalom tüzében és a türelem vizében kovácsolódva. Azt tapasztalom, hogy muszáj felszabadítanom azt, akit szeretek, mivel ha rákulcsolódok, rácsimpaszkodok, vagy megpróbálom irányítani, azt veszem el, amit megtartani próbálok. Ha én megpróbálok megváltoztatni valakit, akit szeretek, mivel úgy érzem, én tudom, milyennek kéne lennie, akkor egy nagyon értékes jogától fosztom meg, a jogtól, hogy felelősséget vállaljon saját életéért, választásaiért, létformájáért. Valahányszor ráerőltetem a kívánságomat vagy akaratomat, vagy megpróbálok hatalmat gyakorolni fölötte, megfosztom a fejlődés, érés teljes lehetőségétől. Az én birtoklási vágyammal korlátozom, és teljesen mindegy, mennyire jó szándékkal.

Ahogy tanulom és gyakorlom, egyre inkább azt tudom mondani annak, akit szeretek: Szeretlek, értékellek és tisztellek téged, és bízom benned, hogy birtokában vagy, illetve ki tudsz fejleszteni magadban olyan erőt, képességet, hogy mindazzá válj, ami lehetséges számodra, ha én nem állok az utadba. Annyira szeretlek, hogy teljesen felszabadítalak, hogy egymás mellett sétáljunk örömben és bánatban.”

 

Miért olyan nehéz megvalósítanunk ezt az életprogramot?

Az akaratunkat a másikra ráerőszakoló, szerettünk életébe beavatkozó, őt irányítani akaró viselkedésminták „becsukják” szerető kezeinket.

A legtöbb zsidó családban hagyományosan a szabad véleménynyilvánítás az elfogadott kommunikációs forma. Óvatosnak kell lennünk azonban a nem kért véleménnyel vagy tanáccsal. A judaizmus felszólít minket konstruktív kritika gyakorlására mindazon esetekben, amikor az azt szolgálja, hogy szeretteink etikus és életigenlő úton maradjanak. Ugyanakkor hagyományunk erősen hangsúlyozza a harmonikus kapcsolatokon való munkálkodás fontosságát. Megmondani másoknak, hogy hogyan éljék életüket, vagy irreális teljesítményekre buzdítani őket – s gyakran ez a „konstruktív kritika” rejtett üzenete – a viszályhoz vezető biztos út. Ha azt kérjük emberektől, hogy olyan döntéseket hozzanak, amelyek számunkra kényelmesek, és nem számukra, akkor megfoszthatjuk őket attól a lehetőségtől, hogy azzá váljanak, akivé válhatnának. Tömören fogalmazza meg ezt a problematikát a Zuszja rabbi mondása: „A túlvilágon nem azt fogják tőlem kérdezni: Miért nem voltál Mózes? – hanem azt: miért nem voltál Zuszja?”

Mi tehát a teendő? Elsietett vélemény-nyilvánítás helyett inkább kérdezzük meg: Akarod-e hallani a gondolataimat, kíváncsi vagy-e a tanácsomra? S ha tudjuk, hogy nincs fogadókészség a tanácsunkra, akkor maradjunk csendben! A judaizmus egyik legfőbb megvalósítandó értéknek tartja a „sálom bájit” elvet, az otthon békéjét. A békesség, a harmónia, a kölcsönös elfogadás szüli meg a bizalomnak azt a légkörét, amelyben az egyes családtagok meg merik fogalmazni önmagukkal kapcsolatos kérdéseiket, kételyeiket is, elismerik hibáikat, tévedéseiket. Ha a várható reakció azonban a „Na ugye, én megmondtam!” típusú válasz, akkor nem várhatunk nyitottságot.

A Talmud árnyalt pedagógiai példát hoz a kritizálás hogyanjára. „Ha egy apa nem szándékosan megszeg egy tórai törvényt – szól a tanítás – gyermeke ne azt mondja neki: „Apa, megszegtél egy tórai törvényt!”, hanem ezt: „Apa, a Tóra ezt-és-ezt írja …”, hogy az apa saját maga vonhassa le a megfelelő konzekvenciát.” (B.T. Szanhedrin 81a)

A „nyitott kézzel szeretés” semmiképpen nem azt jelenti, hogy soha ne mondanánk ki azt, amit gondolunk. A kulcsszó a tisztelet: a másik fél autonómiájának, emberi méltóságának, integritásának tiszteletben tartása.

Az Írás sokszor negatív példákkal tanít minket. Mennyi szenvedéstől, fájdalomtól, elhidegüléstől menekültek volna meg a Tóra egyik ős-családjának tagjai például, ha Lábán több empátiával viseltetik lánya, Ráhel érzései iránt! Vagy az imént hallott gyűlölet-érzésekkel, negatív indulatokkal terhes történetben (1Mózes 21. fejezet) a konfliktusok egy korábbi pillanatban gyökereznek: abból a helyzetből nőnek ki, amikor Ábrahám nem volt képes nyitott füllel – nyitott szívvel meghallani meddőségtől szenvedő felesége jajkiáltását. Ebben a tóraszövegben az empátia pozitív útmutatását málách Elohim mondja ki: Ismáel megmenekülésének útja az volt, hogy „Isten meghallotta a gyermek hangját onnan, ahol [ő, a gyermek] van” (1Mózes 21:17)

Vannak azonban olyan esetek, amikor egyenesen kötelességünk a beavatkozás egy másik ember életébe. A pikuách nefes: az életmentés mindent felülíró és kötelező micva a zsidóság tanítása szerint. Néha azonban óriási dilemmát jelent eldönteni, hogy egy adott eset ebbe a kategóriába tartozik-e.

A Bráclávi Náchmán haszid mester alábbi példázata a helyes módszerű pikuách nefes meséje.

 

A pulykaherceg

Történt egyszer, hogy megőrült egy királyi herceg: pulykának képzelte magát. Kényszeresen úgy érezte, hogy meztelenül az asztal alatt kell ülnie, csontokat és kenyérdarabokat csipegetnie, mint egy pulykának. A herceg orvosai már mind feladták a reményt, hogy valaha is meg tudnák gyógyítani, a király pedig rettenetesen szenvedett és gyászolt.

Ekkor megjelent egy bölcs és így szólt: Megpróbálom meggyógyítani őt.

A bölcs levetkőzött és meztelenül az asztal alá ült a herceg mellé, s morzsákat és csontocskákat kezdett csipegetni. „Ki vagy te?” – kérdezte a herceg. „Mit keresel itt?” „Hát te?” – válaszolta a bölcs. „Te mit keresel itt?” „Én pulyka vagyok” – szólt a herceg. „Én is pulyka vagyok” – válaszolta a bölcs.

És így üldögéltek ott jó darabig, míg nem jó barátok lettek. Egyszer aztán a bölcs jelt adott a király szolgáinak, hogy dobjanak le az asztal alá ingeket. Így szólt a herceghez: „Miből gondolod, hogy egy pulyka nem viselhet inget? Viselhetsz inget, és attól még pulyka maradhatsz.” S ezzel mindketten inget vettek. Később megint jelzett a szolgáknak, akik most nadrágokat dobtak le. Mint korábban, most is megkérdezte: „Honnan veszed, hogy egy pulyka nem viselhet nadrágot?” ….

És a bölcs így folytatta mindaddig, amíg mindketten teljesen fel nem voltak öltözve. Akkor újra jelet adott, és normál ételt kaptak az asztalról. „Miből gondolod, hogy megszűnsz pulykának lenni, ha jó ételt eszel? Azt ehetsz, amit csak akarsz, és mégis pulyka lehetsz!” Így mindketten megették az ételt.

Végül pedig a bölcs így szólt: „Miből gondolod, hogy egy pulykának az asztal alatt kell ülnie? Még egy pulyka is ülhet az asztalnál.”

S így folytatta a bölcs, amíg a herceg teljesen meg nem gyógyult.

 

Az 5770-es év első napján azt kívánom útravalóul mindannyiunknak, hogy képesek legyünk megtanulni távol tartani kezünket a bábtól, hagyni repülni a pillangóinkat.


Korábbi bejegyzés:

Következő bejegyzés: