Az áldás erejéről – Kelemen Katalin rabbi dróséja, Ros HáSáná 5773

Egy verőfényes júliusi sábát délelőtt a Bálint Házban szinte még fel sem ocsúdtam a más progresszív magyar zsidókkal együtt tartott melegbarát istentiszteletünk felemelő érzéseiből, amikor hozzám lépett egyik vendégünk, egy fiatal angol polgárjogi harcos, és elcsukló hangon azt mondta, hogy egy pár hete Ukrajnában gyilkosság áldozata lett egy barátja és harcostársa. Eli a vállamra borulva, zokogva avatott be a hihetetlen gyűlölet-tragédiába és saját tehetetlensége fölött érzett elviselhetetlen fájdalmába. A következő hosszú-hosszú-hosszú percek alatt szoros ölelésünkben bennem a sokk és a részvét hullámai csaptak magasra. Elég hamar feladtam azt a törekvésemet, hogy újabb és újabb sírásrohamai között kiejtett szavai eljussanak az agyamig. Egyetlen vágyam az volt, hogy valahogyan kihozzam Elit feneketlenül mély és parttalan kétségbeeséséből. De hogyan? Itt egyetlen hétköznapi vigasztaló szó sem lett volna helyénvaló. Ekkor – valamiféle sugallat hatására – megkérdeztem tőle: „Akarod, hogy megáldjalak?” Eli azonnal abbahagyta a sírást, felemelte a fejét: „Ezért jöttem” – mondta. És én, aki nagyon csínján bánok az áldással, nehogy elkoptassam, kezemet a hagyományos áldó mozdulatra emelve elsuttogtam neki az ősi tórai hármasáldás szavait. Eli a kezemet megszorítva megköszönte, s teljesen megnyugodva tovább lépett, hogy elcsípjen még egy kortyot a maradék kidusborból, egy falatot a chálából, egy csipetnyit az asztalok körüli jóízű csevegésből.

Én pedig azt kérdeztem, és azóta is azt kérdezem magamtól: Mi lehet ez az – áldásban rejlő – mágikus erő, amely ekkora változást képes létrehozni bennünk?

Az áldás és az áldás ereje különösen aktuális téma számunkra, hiszen igen nagy szükségünk van rá mostanában. Az újév küszöbén számot vetve szűkebb és tágabb világunk történéseivel, nem lehetünk elégedettek. Az erőszakról, faji, vallási háborúskodásról, korlátlan pénz- és hatalomvágyról, bornírtságról, a politikusok felelőtlen döntéseiről szóló mindennapos hírek hallatán csupa negatív érzés ébred bennünk: felháborodást, dühöt, tehetetlenséget, félelmet, szorongást élünk meg nap mint nap; az értékvesztettség érzését. Egy olyan hír például, mint saját kormányunk elképzelhetetlenül korrupt és cinikus lépése, amely lehetővé tette egy aljas és kegyetlen gyilkos felmentését, már szinte azt a legalapvetőbb emberi igényünket veszélyezteti, hogy a világba beágyazottnak, a világ szerves részének érezhessük magunkat.

Vajon mekkora súlyokat kell tennünk a mérleg másik serpenyőjébe ahhoz, hogy élhetőnek érezzük az életünket, hogy értékeket is lássunk magunkban és magunk körül?

Nézzük meg közelebbről az ősi áldást! [4 Mózes 6:24-26] Hogyan erősítenek meg minket szavai?

Az első mondat így szól: „J’várechhá Ádonáj v’jism’rechá – Áldjon meg téged az Örökkévaló és őrködjék feletted.” Más fordításokban: „őrizzen meg”, „óvjon meg”. Egyebek között az egyik dolog, amelynek az egyént megőrző funkciója van, egy közösséghez tartozás. Az erős közösségek szerepe meghatározóvá válik az életünkben a 21. században – állítják a társadalomkutatók, hiszen a közösség egy életminőséget teremt és tart fenn az egyén számára. Egy jó zsinagógai közösség például megvéd a magánytól, baráti és egymást segítő kapcsolatok hálóját nyújtja, erősíti a pozitív identitást, s ezáltal bizonyos fokig megvéd a külső támadásoktól. Olyan alapvető zsidó értékeket tesz normává, mint az egy életen át tartó tanulás, a nagylelkűség, az optimizmus, az empátia, a nyitottság, s a keresők számára utat nyit a transzcendencia felé.

Nyilván nem véletlen, hogy az óvó-megtartó áldásról a közösség jutott eszembe, hiszen a Szim Salom fennállásának 20. évfordulójára készülünk. Úgy képzelem, hogy ennek méltó megünneplése 5773-ban az év projektje lesz, hogy a következő három hónapunk lelkes és izgatott ötletelésben, tervezgetésben telik – kiállításrendezéssel, interjúzással, filmforgatással és még sok egyébbel, s hogy valamilyen módon minden tagunk beleadja majd a magáét ebbe a gyönyörű munkába. A december közepére tervezett fényes ünnep és a hozzá vezető út során bizonyára izgalmas találkozások történnek majd a Szim Salomosok régi és új generációi között, a történelmünk felidézése illetve megismerése segíteni fog a jövőképünk kontúrjainak kirajzolódásához, és nőni fog büszkeségünk és örömünk, hogy egy ilyen drága kincsünk van.

A második áldás a fénnyel, a ragyogással kapcsolatos. „Jáér Ádonáj pánáv élechá vichuneká – Világíttassa az Örökkévaló az ő arcát tefeléd, és legyen kedves hozzád.”

Popper Péter egyik kis írásának főszereplőjét álmában egy angyal látogatja meg, és így szól hozzá:”Az életed arról szól, hogy tudtál-e fényt vinni a kapcsolataidba”.1 Milyen is az a kapcsolat, amibe fényt viszünk? Nem megbántós, nem nyaggatós, sem kontrollálós… tolultak agyamba az első gondolatok… De nem-nem! A fény nem lehet soha valamiféle negatívumok „nem-csinálásának” összege – ennek valami tisztán pozitív minőségnek kell lennie! Hiszen a rabbinikus kommentárok szerint is ez maga a spirituális áldás.

Saját fényes kapcsolatomként – talán meglepő módon – a múlt nyáron, 85 éves korában eltávozott kedves tagunk, Bratmann Antónia z’l jutott eszembe. Meglepő, hiszen honnan is csillanhat fel a fény a pici, sötét, befüggönyözött szobában évek óta félig bénán, kerekesszékben ücsörgő, fájdalmakkal küszködő, a legalapvetőbb életfunkciókhoz is egyre inkább mások segítségére szoruló ember életében? És mégis, minden egyes találkozásunk végére mindketten ragyogtunk. Én az utazásaim során frissen megszeretett képekből rendeztem virtuális kiállítást a hajdani világutazó képzőművésznek, s így együtt bolyonghattunk Róma, Hága múzeumaiban; humort, pozitív gondolkodást tálaltam a kedvenc mákos tésztája mellé. Ő pedig példaadó méltósággal tudott elfogadni, a legegyedibben és kedvesebben kifejezni a háláját, s mély bizalmával ajándékozott meg. A kis Bertalan Lajos utcai lakás fényes kacagással, életörömmel telt meg, s én szárnyakon röpködve értem a villamosmegállóhoz. Ezt a fényt mindig magammal viszem.

„Jiszá Ádonáj pánáv élechá v’jászém l’chá sálom – Fordítsa az Ő arcát tefeléd és szerezzen neked békességet.”

Fordítsa az Ő arcát tefeléd … ez a személyes, egyedi odafordulás, törődés áldása. Hogyan részesítjük mi, az Isten képére teremtett emberek egymást ebben az áldásban? A következő igaz történet az egyéni törődés gyönyörű példája egy szellemi fogyatékkal élő kislány bát micvájáról. A helyszín egy reform zsinagóga New Jerseyben. A főhős, Rebecca, normális külsejű teenager, de körülbelül négy éves szellemi szinten van: nem ismeri fel sem a betűket, sem a számokat, babázik, nem képes egy normál társalgást lefolytatni. A történetet a nála négy évvel idősebb nővére, Elanna tollából olvastam. Rebecca, aki mindenképp igyekszik nővére nyomdokaiban járni, annak bát micvája után azt kéri a szüleitől, hogy majd ő is bát micvá lehessen. A szülők igent mondanak, és habozva kitűznek egy két évvel későbbi időpontot. A kételyek azonban óriásiak: el fog-e jutni bármi is a kislány agyához e szertartás jelentéséből? Egyelőre pusztán két dolgot jelent ez neki: tálitot és „tóra-tortát” szeretne. De hogy lesz ebből egy valódi bát micvá? Hiszen eddig egyetlen istentiszteletet sem tudott végigülni folyamatos fecsegés és izgés-mozgás nélkül. A rabbival és a chéder igazgatójával történő konzultálás után az a döntés születik, hogy a felnövés zsidó rítusa Rebecca számára is a szokásos, hagyományos keretek közt történjék, de az ő speciális igényeihez, kapacitásához igazított istentiszteleten. Személyes tutort kap, akivel a gyerek-imakönyvben szereplő énekes imákat kezdi tanulni. Ezek a szombat reggelek a kemény munka és a türelem erényének megtanulása jegyében telnek, hiszen a kislány koncentrálóképessége néha csak a szidúr színes képeinek nézegetésére futja. Amikor azonban egy sábát reggelen a nappaliból egyszer csak felhangzik a kislány kissé hamis hangján a S’má hibátlanul, az igazi áttörés. A rabbi bátorítására a szülők maguk vágnak bele abba, hogy öt szót megtanítsanak Rebeccának a hetiszakaszból: „És támid tukád ál hámizbéách” – örök tűz égjen az oltáron. [3Mózes 6:6] Ez az öt szó pontosan kifejezi Rebecca bát micvájának lényegét: az ő lángoló lelkesedését, amellyel saját mentális határainak falait áttörve rendületlenül halad célja felé. A tanulása folyik éjjel-nappal, beszáll a gyakorlásba az egész család, az öt szó betölti az ebédlőt, az autót, a fürdőszobát… a család egész életét. S a sikeren felbuzdulva a szülők még két szót hozzávesznek:”Lo tisbe – ki ne aludjon”.

A nagy nap reggelén Rebecca széles mosollyal gyönyörködik göndör fürtös, burgundi vörös selyemruhás tükörképében. „Úgy nézek ki, mint egy hercegnő” – hajtogatja, és valóban. Boldogsága akkor éri el tetőfokát, amikor egy órával később a zsinagógában nagymamája a vállára borítja az ő tálitját, amely szakasztott ugyanolyan, mint a nővéréé, és Rebecca mélyen érti, hogy ez a darab textília a saját közösségéhez, a zsinagógájához köti őt. A bimára lép, a háta mögött tanítójával, s vékony kis hangján felcsendül az első ima… És a szellemi fogyatékkal élő, mindmáig írni, olvasni, számolni nem képes kislány a hagyománynak megfelelően zsidó felnőtté válik. Az egyéni odafordulás, figyelem csodát művelt…

A hármasáldás kapcsán felidézett történetek, gondolatok a megóvás, a fény és az egyéni törődés példái. Mi az a kvalitás, amibe mindhárom belefér? A szeretet. Ezért végezetül Martin Buber – a szeretetről szóló – gondolatait idézem.

„A lét értelmetlen marad számodra, ha te magad nem hatolsz belé aktív szeretettel, hogy így fedezd fel magadnak az értelmet. Minden arra vár, hogy te megszenteld, arra vár, hogy feltáruljon a jelentése, és megvalósuljon általad. Ennek a kezdetnek a kedvéért teremtette Isten a világot. Isten azért emelte ki a világot az ő Isteni Lényegéből, hogy te visszavihesd Neki. Ha lényed egészével fogadod be a világot, találkozni fogsz Istennel. Isten kedvessége abban rejlik, hogy elfogadja a kezedből azt, amit te tudsz adni a világnak. Ha arra vágysz, hogy higgy, akkor szeress. Az, aki szeret, összehozza Istent a világgal.” 2

Jegyzetek:

1 Popper Péter: Pszichosztorik; Pszichoszomatika, 68. oldal (Türelem Háza Bt)

2 Idézi: High &Holy days – A.Goldstein &Ch. Middleburgh, 127. oldal (Canterbury press, Norwich, 2010)


Korábbi bejegyzés:

Következő bejegyzés: