1944 április 25-én egy ifjú pár állt a budai anyakönyvvezető előtt. Bár a férfi személyi igazolványában Kenczler helyett Kelemen állt, s mindketten kassai menekültként szerepeltek az okmányaikban, az anyakönyvvezető rájött származásukra, s személyes, szívből jövő szavakkal gratulált nekik a bátorságukhoz, amellyel ezekben a vészterhes időkben zsidóként össze merik kötni az életüket; családot, gyereket, jövőt mernek tervezni.
És valóban, a következő hónapok történéseiben nem mindennapi lelkierőre, életvágyra, merészségre, optimizmusra volt szükségük a túléléshez. Apám egy ágyneműtartóban elrejtőzve menekült meg a munkatábortól. Mézesheteiket a Hárshegyi erdőben bujkálva, az erdőben alva töltötték, ahol egy fa mellől éjszakánként előásott bőröndjük takarókon és fogkefén kívül két pisztolyt is tartalmazott. „Ha ránk találnak és el akarnak bánni velünk, én fogok először lőni” – mondta Apám. Egy alkalommal egy többlépcsőházas bérház belső udvarán egy olyan sorban álltak, amelynek tagjait egy órával később a Dunába lőtték. Abban az egyetlen pillanatban, amikor a Gestapos őr látótávolságán kívül kerültek, Apám kirántotta Anyámat a sorból és kirohantak a hátsó kapun. Egy másodpercen múlt, hogy nem jutottak ők is azoknak a sorsára, akiknek üresen tátongó cipői egyszerre keltik fel itt most bennünk a mélységes gyász, és a véres nyilasterrorban közreműködők iránti olthatatlan gyűlölet érzését.
Emil Fackenheim, Halléban született kanadai rabbi és teológus nevéhez fűződik az a gondolat, hogy a Holocaust után a tízparancsolatot immáron ki kell egészíteni egy tizenegyedik parancsolattal. Ez így szól: „Ne engedd meg Hitler posztumusz győzelmét! Éld túl!”
A szüleim túlélték és velük együtt sokan mások is az ő generációjukból – mindegyikük túléléstörténete a bátorság, életerő és leleményesség csodálatos példája.
Ha ma a pezsgő magyar zsidó élet tényeit listázzuk – újraéledt és új zsinagógai közösségek, zsidó iskolák, óvodák, a Bálint Zsidó Közösségi Ház a Szarvasi gyerektáborral, a rendszerváltás óta gombamód szaporodó új kulturális és civil szervezetek, a nyári Zsidó Kulturális Fesztivál, az interaktív tanulós Limmud Hungary, a Judafest, zsidó könyvkiadás és folyóiratok… mindez és még sok minden más bizonyítja: a mai magyar zsidóság teljesíti a tizenegyedik parancsolatot.
A magyar zsidóság természetesen nem egy kompakt egység, számos kisebb közösségből tevődik össze. Vegyünk szemügyre közülük most egyet, példaként.
20 évvel ezelőtt nagyrészt túlélők gyermekeiből és azok kisgyermekeiből, kétharmad részt nőkből alakult meg a Holocaust utáni első új magyar zsidó vallási közösség: a Szim Salom (Adj békét) Progresszív Zsidó Közösség, melynek alapító tagjait az a vágy hozta össze, hogy visszatalálva a gyökereikhez, feltámasszák magukban a zsidóságukat. [E közösségnek akkor alapító tagja, ma rabbija vagyok.] Tudtuk, hogy a trauma feldolgozásának fájdalmakkal is teli közös munkája az első fontos lépés az úton. Évenkénti Jom HáSoá (a Holocaust emléknapja) megemlékezésünkön az antifasiszta ellenállás magyar zsidó hősnője, Szenes Hanna szavait idézve fohászkodunk:
Éli, éli … Ó Istenem, Istenem
Sose érjen véget:
A homok és a tenger
A víz csobogása
A mennyek dörgése
Az ember imája.
És Bráclávi Náchmán haszid mester tanítását énekelve bíztatjuk magunkat és másokat: „Kol háolám kuló… Az egész világ egy keskeny híd. A legfontosabb azonban, hogy ne féljünk.”
Ha nem félünk, akkor könnyebb kialakítanunk saját pozitív identitásunkat és átadnunk ezt az utánunk született új nemzedékeknek. Segíteni tudjuk őket a történelmi folytonosság élményének átélésében. A zsinagógánk falain lógó fotók: ifjaink helytörténeti kutatóútjának eredményei, a múlt emlékeit szövik be a jövő szálai közé.
Mit tehet egy közösség ma a fasizmus újjáéledő jelenségeivel szemben? Elsősorban azt, hogy szembefordul mindenféle kirekesztő eszmével és viselkedéssel. Hiszen a fasizmus táptalaja nem csak az antiszemitizmus, hanem bármilyen kirekesztő, diszkriminatív gondolkodás: a rasszista, soviniszta, hímsoviniszta, homofób attitűdök egyaránt.
Az elfogadó, befogadó, toleranciát gyakorló közösségek jó példával járnak elöl. Néhány pozitív példa a mi közösségünkből:
– A magyarországi reform zsidóságban – mint ahogy a világszerte legtöbb vallásos zsidó tagot tömörítő progresszív zsidó mozgalom más országaiban is – a nők magától értetődő természetességgel vesznek részt a vallási és közösségi élet minden területén (rabbiként és hitközségi elnökként is).
– Aggódunk a magyar cigányság sorsáért. Baráti, támogatói kapcsolatban vagyunk a sajókazai Dzsáj Bim roma közösséggel; felvettük a kapcsolatot a roma és nem roma fiatalok közötti dialógusra szakosodott UCCU Alapítvány vezetőivel.
– A homofóbiával szembeni kiállásként melegbarát sábáti istentiszteletet szerveztünk más progresszív zsidó szervezetekkel karöltve.
– A – részben általunk alapított – Világvallások Egyeztető Fórumán keresztény, buddhista, muszlim és Krisna-tudató kis egyházakkal együtt műveljük a vallásközi párbeszéd változatos formáit. Nemrég egy katolikus általános iskola tízéveseivel mondtunk együtt békeimát zsinagógánkban.
Nem hatalmas, falrengető tettek ezek, bárki képes hasonlók véghezvitelére.
A Nemzetközi Antifasiszta Napon emlékezünk a múltra és tervezzük a jövőt, elgondolkodunk azon, hogy kinek mi a dolga ebben a harcban. Kristálytisztán kell látnunk, hogy a kormánynak és a rendfenntartó erőknek senki másra át nem ruházható alapfeladatai vannak ezen a téren. El kell várnunk és – ha kell – követelnünk a kormánytól minden fasisztoid, kirekesztő eszmétől, gyűlöletbeszédtől és tettől való elhatárolódást, annak elítélését, betiltását, s azt, hogy érvényt is szerezzen a tilalomnak, hogy meg tudja védeni minden állampolgárát.
Ugyanakkor mi magunk, magánemberként, vagy egy közösség tagjaiként sem nézhetjük tétlenül bármilyen kisebbség bántását, diszkriminálását, akár közéjük tartozunk, akár nem.
Ma is érvényes, hozzánk szól az ősi zsidó tanítás:
„Ha én nem vagyok magamért, ki legyen értem?
De ha csak magamért vagyok, mi vagyok?
És ha nem most, mikor?”
