A legjobb kiút mindig a keresztülhaladás • Kelemen Katalin rabbi dróséja • Ros Hásáná 5778

X

A LEGJOBB KIÚT MINDIG A KERESZTÜLHALADÁS

ISTEN ÉS A MI TRANSZFORMÁCIÓNK

 

A kérdés, amely évek óta foglalkoztat engem Ros Hásáná körül, hogy miért éppen az Akédát, Izsák megkötözésének történetét választották őseink az Újévre. Miért kell azt olvasnunk ilyenkor, hogy Isten gyilkosságra szólítja fel azt, aki az Ő kiválasztottja, hogy Ábrahám, a zsidó nép ősatyja kést emel a saját fiára? Hogyan fogunk erőt meríteni ebből a baljós és sötét történetből egy olyan napon, amikor katarzist szeretnénk, amikor a megújulás vágyával jövünk ide?

A hagyományos magyarázatok közül mindazok, amelyek Ábrahámot dicsérik azért, mert mindent felad a hitéért, nem kielégítőek számomra. Az egyik értelmezés szerint Ábrahám az Istenbe vetett tiszta hit és a zsidóság továbbélése között választ.  Ha Izsák nem élné túl, akkor a hagyomány szerint a zsidóság sem tudna tovább élni. Ebben az értelmezésben én a fanatizmus és az életellenesség veszélyét látom.

Mi az, ami tovább vihet minket? Ez egy modell-történet, mondja a bibliatudomány, egy kulcstörténet. Az ókori keleti népek, így az izraeliták között is az volt az általánosan elterjedt szokás, hogy az elsőszülött gyermeket feláldozták az Istennek. Ez a történet azt a folyamatot modellezi narratív formában, amikor őseink – egy magasabb tudati-etikai fejlődési szintre lépve – felhagytak a gyermekáldozattal és bevezették az azt helyettesítő állat-áldozatot.

Kétezer éve értelmezik bölcseink ezt a történetet a legkülönfélébb módokon. [Shalom Spiegel Last trial című klasszikusa az interpretációk gazdag tárházát nyújtja.] A történetbe belemélyedőket ezek a kérdések foglalkoztatják: tulajdonképpen kinek a megkísértés-története ez? Ki tesz próbára kit? Isten-e Ábrahámot, vagy Ábrahám Istent? Vagy mindketten egymást teszik próbára? Egyes midrások szerint a Sátán kísértette meg Ábrahámot. Ez a megkísértő Sátán, amely pusztítást akar, Istennek része-e vagy nem? Rajtunk kívül van-e vagy bennünk vannak ezek az indulatok?

Ebben az évben úgy érzem, hogy megtaláltam a választ arra a kérdésemre, hogy milyen bölcsességre tanít minket ez a történet megújulásunk küszöbén.

Robert Frost amerikai költő szerint: The best way out is always through. A legjobb kiút mindig a keresztülhaladás. Az a feladatunk, hogy belemenjünk, szembenézzünk a legsötétebbel is, mielőtt ki tudnánk belőle jönni, mielőtt megoldás születne. Az Akéda narratíva zsenialitása és bátorsága az, hogy belevisz minket és átvezet a legnehezebb eshetőségeken. Mi lett volna, és mi lenne ma, ha egy – saját hatalma és egója érdekében pusztításra is képes – posszesszív, kisajátító Isten uralkodna felettünk és bennünk? És mi lett volna, vagy mi lenne, ha – Ábrahámként és utódaiként egy ilyen erő előtt meghajolva – engednénk pusztító, destruktív ösztöneinknek?

A történet tehát a transzformációról szól, Istenéről és Ábraháméról. Az Isten-kép fejlődésének vagyunk tanúi azóta is, az elmúlt kétezer év zsidó vallási szövegei ugyanezt a folyamatot viszik tovább. Az Isten-imidzs fejlődését egy autoriter Isten-képtől a szövetség, a brit Istene felé, aki partnerként tekint ránk. A büntető és bűntudatkeltő Istentől egy együtt érző Isten felé. A destruktív vonásokat is hordozó Seregek Ura helyett az Örökkévalót egyre inkább egy alapvetően jó világ Teremtőjeként, az Élet Forrásaként éljük meg. Elie Wiesel azt mondja az Akéda történet kapcsán, hogy ha Ábrahám képes lett volna elkövetni ezt a gyilkosságot, akkor nem válhatott volna a zsidó nép ősatyjává, mert a zsidók számára az igazság csakis az életből fakadhat, soha nem a halálból.

 

És itt kezdődik a Szim Salom története. A mából visszanézve azt gondolom, hogy ha nem is tudatosan, de épp ezen igazság átélésének a vágya hozta össze 25 évvel ezelőtt a Szim Salom alapító tagjait. Két és fél évtizede szinte nincs olyan Tóra-körünk, ahol ne viaskodnánk azzal a kérdéssel, hogy milyen Isten-imidzs fogadható el számunkra.

Ezen a kerek évfordulós évkezdeten – csak ízelítőül – szeretnék felvillantani néhány olyan mozzanatot hitközségünk [a héber elnevezés rá: kehilá kedusá – szent közösség] életéből, amelyet transzformatívnak érzek.

1993 áprilisában az alapító tagok első Jom Hásoá megemlékezése. Az Anna-réten álltunk egy szeles-napos délelőttön Fred Morgan támogató rabbinkkal, s az ő érzékeny, bölcs, együtt érző felkészítése erőt adott Bolmann Györgyi z”l első generációs túlélő tagunknak és nekem, a második generációból, hogy ezt a mindannyiunk számára katartikus szertartást vezessük.  Az addig elfojtott, meg nem élt gyászunkat fejeztük ki először – közösségben, a zsidóságunkhoz kapcsolva, a hagyományos zsidó rítust segítségül hívva. A kádis előtt elfúló zokogások közepette elkezdtük sorolni a koncentrációs táborokban megölt családtagjaink nevét.

Tíz évet előre ugorva az időben, a népszerű Szim Salom családi táborban vagyunk. Az alapító tagok gyermekeiből és azok barátaiból összeverődött, immár tinédzserré serdült SZIMCHÁZ ifjúsági csoport kreativitása új színeket, játékosságot, frissességet hoz életünkbe. Máig is legenda a Purimspiel hagyománya által inspirált „Sávuotspiel”-jük: a tízparancsolatot feldolgozó hihetetlenül szellemes, vicces, ugyanakkor mély gondolatiságú drámajátékuk.

Tóra-körünket, Bét Midrásunkat és más tanulásainkat „megtartó tanulás”-nak nevezném. Ahogyan a hagyomány szövegeivel foglalkozva, alkalomról alkalomra közösen létrehozunk egy gondolat-építményt, azt sokszor gondolkodásmódunk transzformációjának csodájaként éljük meg.

Miért kell, hogy megtartóak legyenek tanulásaink, programjaink? Azért, mert sok gyengítő körülménnyel kell szembenéznünk. Külső akadályokkal: közöttük egyházi szervezetek kirekesztő attitűdjével, az állam jogfosztó intézkedéseivel, a zsinagóga épületekkel rendelkező stabilabb hitközségek vonzóerejével, továbbá nagy személyes veszteségeinkkel: alapító tagjaink és a közösség szellemi vezetői közül többen nincsenek már közöttünk. Ők emlékeinkben, tetteinkben élnek tovább.

Nagy megtartó erő ugyanakkor, hogy sok régi tagunk stabilan kitart mellettünk, s a nehéz körülmények ellenére folyamatosan új tagok is csatlakoznak hozzánk, szinte minden generációból. Minden nehézség ellenére gyermekes családjaink bíznak a közösség fennmaradásában, s e közösségben akarják felnevelni porontyaikat. Tavaly szívmelengető élmény volt Mayer Sári és Guba Lea és Éli névadó áldása.

Íme egy recept: keverj össze vizionáriusságot, politikusságot, faltörő kosságot, körültekintő gondoskodást, lelkesedést, szaktudást, elköteleződést, és mindezekből a legeslegtöbbet. S mi jön ki belőle? A vezetőségünk, amelynek tagjai teljes gőzzel dolgoznak a Szim Salom jelenének és a következő 25 évének a megteremtésén. Kezükben jó kezekben van közösségünk jövője.

Öröm számunkra, hogy ma személyesen fejezhetjük ki hálánkat Iványi Gábor lelkész úrnak és lányának, Évinek. Ők és a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség a vallásközi támogatás gyönyörű példáját nyújtották, amikor felajánlották nekünk használatra az Iskola utcai helyiségüket. Amikor kifutott alólunk a csónakunk, ők alánk tolták az övéket – ez tart fenn minket most a víz színén. Szívből jövő kedvességük, nyitott kezű figyelmességük megható. A múlt héten a Biblia-körök váltásakor megkérdeztem Iványi lelkész urat, hogy tud-e valamit az ajtófélfára került mezüze eredetéről. Persze, válaszolta mintegy mellékesen, mi hoztuk ide nektek, hogy otthonosabban érezzétek magatokat nálunk.

Transzformatív, jelentős előrelépés új fejleményeink közül az NDI vallásközi projektben való részvételünk. Ennek keretei között kitekintünk szűkebb pátriánkból, a zsidó közösségből, s keresztény és muszlim egyházakkal, civil szervezetekkel koalícióra lépve együtt próbálunk egyetemes értékeket közvetíteni.

S végül, de nem utolsó sorban: ma 20 éve lépett be közénk Jesse Weil.  A velem és a Szim Salommal kötött házassága alapjaiban erősítette meg ezt a közösséget. Felmérhetetlen az a támogatás, amelyet azóta vezetőségi tagként és a rabbi élettársaként [a ’Rebecen’ mintájára ő ’Rabbit’-nek nevezi magát] nyújt nekünk.

 

Pár perc múlva megfújjuk a kosszarvból készült sófárt – összekötve a múltat a jelennel. Emlékezni fogunk Isten és Ábrahám transzformációjára az ősi történetben, és ugyanakkor bizakodunk abban, hogy egy változásokra, fejlődésre képes Isten van jelen közöttünk és bennünk. Legyen ez az Újév üzenete számunkra.

 

Marc Chagall: Ábrahám és Izsák úton az áldozat helyszíne felé, 1931

 


Korábbi bejegyzés:

Következő bejegyzés: