MEGTANULNI TÁNCOLNI RÁ…
A REMÉNYRŐL
Kelemen Katalin rabbi dróséja
Kol nidré 5779/2018
„Jáále táchánunénú méerev… Szálljon Hozzád könyörgésünk ez este…”¹ fogjuk mindjárt énekelni a Tórát kitakarva Erev Jom Kippúr gyönyörű verses imáját. Sok évszázada fohászkodunk így, mi zsidók, az Örökkévalóhoz ilyenkor, reményünk dalával.
A remény fogalmán elgondolkodva elsőként az a közkeletű mondás szokott eszünkbe jutni, hogy remény nélkül nincs élet. És valóban, vannak olyanok, akik számára a remény egyetlen alternatívája a halál. A. C. Grayling² kortárs angol filozófus Albert Camus-t említi, aki szerint a filozófia központi kérdése a következő: Öngyilkos legyek-e? S ha a válasz „nem”, abból azt a következtetést kell levonni, hogy léteznek olyan dolgok, amelyek érdemesek arra, hogy reménykedjünk bennük. A másik oldalon cinikus hangok ellenzik azt, hogy a reményt erényként kezeljük, mondván, a remény ritkán hoz gyümölcsöt. A remény védelmezői szerint azonban ez egy feje tetejére állított érvelés. A remény – a megvalósulásától függetlenül – egy önmagáért való, belső érték, a bátorság és a képzelőerő társa, lehetőségeket és törekvéseket hordozó pozitív szemlélet. Ennélfogva többet árul el valakiről az, ha megismerjük a reményeit, mint ha a teljesítményeit számolnánk össze, mert lényünk legjobbja abban mutatkozik meg, amivé válni remélünk.
Hogy viszonyul a reményhez a judaizmus? A zsidó vallás mélyen optimista – átszövi a messiás hit, és a messiás/messiási kor eljövetelét mindig a jövőbe tesszük, várjuk, reméljük az eljövetelét. Erich Fromm³ a dinamikus reménykedés4 követelményének nevezi a sajátos rabbinikus attitűdöt. „Rabbi Sámuel ben Náhmán mondta Jonatán nevében: Átkozott legyen annak a keze, aki a véget (a Messiás eljövetelét) kiszámítja. Mert amikor eljön a kiszámított idő, és ő nem jelenik meg, azt fogják mondani, hogy sohasem fog eljönni. De (ennek ellenére) várnotok kell őt, mint írva vagyon, akkor is várni kell őt, ha nem siet megjövetelével” (B.T.Szanhedrin 97b).
aaaTehát egyfelől nem szabad a Messiás eljövetelét sürgetni, másfelől minden pillanatban várni kell – van valami paradox ebben az attitűdben. Nem könnyű feladat – óriási nyitottságot és rugalmasságot igényel.
A nyitott és kíváncsi szellemi attitűd segíti a remény kialakulását életünk bármely helyzetében. Mi az, ami meggátol minket ennek elérésében?
aaaBelső hangunktól gyakran hallunk ilyesmit: Már láttunk ilyet régebben, tudjuk, hogy mi lesz belőle. Ez a hangunk felidézi a történelmet, régebbi korokat és más országokat, ismétlődő mintázatokat rajzol és megjósolja a jövőt. Előző generációk megélt traumáinak félelméből születik. Abban a tudásban is gyökerezik, hogy ezek a dolgok valóban megtörténnek másokkal, más helyeken – miért ne történnének meg ugyanúgy velünk is? A gyermeki csodák naiv őrültségnek tűnnek.
aaaÉs mégis, a valóság az, hogy annak a félelemmel teli hangnak, amely azt mondja, hogy tudjuk, hogy mi fog történni legközelebb, nincs igaza. Mert valójában nem tudjuk. Rebecca Solnit szavaival: „A remény abban a premisszában rejlik, hogy nem tudjuk, hogy mi fog történni, és hogy a bizonytalanság tágasságában van helye a cselekvésnek.”5
aaaA reménynek nem csak a bátorság és a képzelőerő a társai, legjobb kapcsolatainkban is jelen van: szerető, támogató, egymást – magunkat növesztő, erősítő kapcsolatainkban.
aaaA következő önéletrajzi vallomás Jessica Leigh Lebos amerikai zsidó író, szerkesztő, bloggertől származik.
aaa„Az anyósom agya tele van lyukakkal. A nap nagy részét derűs ködben tölti – ebbe nemigen fér más, mint kutyasétáltatás és érdeklődés, hogy mi lesz a vacsora. Amikor csirke van, a szemét forgatva nyafog: „Tegnap is az volt!”. Már senki nem vitatkozik vele. A helyzet tagadhatatlanul tragikus. Még csak a 60-as évei elején jár, de már túl egy mellrákon, és a demenciáját gyógyíthatatlannak diagnosztizálták. Mégis, a betegsége egy megújulási, regenerálódási folyamatot indított be a családban: mindkét fia visszatért a városunkba, hogy segítsenek a gondozásában az apjuknak, immáron felnőtt férfiúi szerepüket felvállalva. Az apjuk pedig – édesanyjuk által felnevelt – autonóm emberként tekint rájuk. Az unokái – az én gyerekeim – melléülnek a zongorához és harsányan éneklik mindig ugyanazt az átkozott Disney dalt, amit ő kipötyög a zongorán: „Az Úr jó hozzám, hálát adok az Úrnak, mert megadja nekem azt, amire szükségem van: a Napot, az esőt és az almamagot…”
aaaAmikor zeneszót hall, pontosan emlékszik arra, hogy mi a teendő. Csettint, a karjaival kőröz. Ez bájos, amikor a „Funkytown” a rádióban szól és ő körbe simmizi a nappalinkat. De kevésbé kellemes, amikor a zöldségbolt előtt állunk sorba, s ő kisasszézik valakinek a mobil telefonja felé.
aaaA férjem és én családi szerződést kötöttünk a gyerekekkel, hogy soha nem hagyjuk őt egyedül táncolni. Ilyenkor gyakran egy sátor nélküli cirkuszra emlékeztetünk, egy görcsösen rángatózó, több generációs bohóc bandára, akik éktelen zenebonát csapnak. Segíteni valakinek a méltósága megőrzésében nem mindig kelt méltóságteljes látszatot.
aaaBízunk abban, hogy Isten ilyennek szeret bennünket, és mégis, nagyon-nagyon fáj. A gyógyulás sokszor abból fakad, hogy elfogadjuk azt, ami van. A remény pedig az, hogy megtanulunk táncolni rá.”
Az angol nyelvű szövegek Kelemen Katalin fordításában olvashatók.
______
¹ Szim Salom Kol Nidré máchzor, 24. old.
² A.C. Grayling: The Meaning of Things (Weidenfeld & Nicolson, London, 2001), 36. old.
³ L. Erich Fromm: „Olyanok lesztek, mint az Isten” Az Ótestamentum és hagyományának radikális értelmezése (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1996), 108.old
4 Fromm: „Olyanok lesztek, mint az Isten” Az Ótestamentum és hagyományának radikális értelmezése, 102. old. „A reménységnek ez a fajtája jelenik meg a spanyol esperar igében, amely egyszerre jelenti azt, hogy ’remél’ és hogy ’vár’. Ezzel szemben a héber ’remény’ szó: a tikva a maga ’feszülés’ alapjelentésével (mint például az íj kifeszülése) a dinamikus reménység kifejezője.”
5 Lisa Goldstein rabbi gondolatai nyomán; Institute for Jewish Spirituality,N.Y. http://www.jewishspirituality.org/, 2018.09.16.
