A MAZSIHISZ KÖZGYŰLÉS KAPCSÁN

2019. december 15-én tartotta rendes közgyűlését a MAZSIHISZ, a Szombat beszámolója itt található.

Hogy a MAZSIHISZ miért kíván társult tagként felvenni minket, s erre végül miért nem került sor december 15-én, arról bővebben a január 3-án tartandó közösségi fórumon fogunk tájékoztatást nyújtani.

Az alábbiakban közösségünk tagjainak – Árvai Péter, Csonka János, Köves Katalin, Szegő Krisztina és kántorunk, Diana Senechal – gondolatait közöljük a Szombat beszámolójában olvasottakkal kapcsolatban.
 
Árvai Péter írása a Kibic oldalon jelent meg 2019. december 23-án, az eredeti cikk  itt  olvasható.
REFORMZSIDÓSÁG = RABBINŐ?
A Mazsihisz nemrég elutasította a reform zsidó hitközségek felvételét soraiba. Az egyik hozzászóló az elutasítást azzal indokolta: egy rabbi ne legyen nő, mert mindenki csak a fenekét fogja nézni. Árvai Péter, a Szim Salom Progresszív Zsidó Hitközség Vezetőségi Tagjának írása az ügy kapcsán.
A MAZSIHISZ december 15-i közgyűlésének egyik legfontosabb (ha nem A legfontosabb) témája arról szólt, hogyan viszonyuljon a jövőben a MAZSIHISZ a zsidóság progresszív irányzatának két magyarországi közösségéhez. Ez a több éve tartó vita persze tágabb értelemben nyilvánvalóan a MAZSIHISZ saját magához való viszonyulásáról is szól, hiszen el kellene dönteni végre, hogy a szervezet egy befelé forduló neológia múltban ragadó egyházává alakul, avagy a neve (Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége) szerint is folytatja azt a fejlődésre alapozó hagyományt, amelynek jegyében maga a neológia irányzata is megszületett a XIX. században.

A végeredmény ismert: sem a MAZSIHISZ alapszabályának módosítása, sem a Bét Orim és a Szim Salom Progresszív Zsidó Hitközségek létezésének társult tagsággal történő elismerése nem valósult meg.

Az előbbiekben röviden összefoglalt, és a magyarországi zsidó közösség szempontjából is kiemelkedő fontosságú vita talán legemlékezetesebb pillanata mégis az marad, amikor az egyik küldött igen sommásan úgy fogalmazott: “egy rabbi ne legyen nő, mert mindenki csak a fenekét fogja nézni”.

Tekintsünk el most attól, hogy – jóindulatúlag feltételezve a vita hevében – sem a levezető elnök, sem más jelenlévő (neológ nők nyilván ebbe a vitába nem szólhattak bele…) ezt a kijelentést nem utasította vissza, és attól el nem határolódott. Ez a sommázat viszont igen jól mutatja azt a tudatlanságot, amely a reformzsidóságot övezi Magyarországon, amely a XXI. századra az Izraelen kívüli zsidó világ legelterjedtebb vallási irányzatává vált.

Raj Ferenc két éve itt megjelentetett cikkében (Mi is a reformzsidóság?) pontosan összefoglalta a magyar reformzsidóság történelmi előzményeit. A progresszív irányzat pedig mára éppen attól vált olyan elterjedtté, mert oly módon kapcsolódik benne össze a zsidó értékrendszer és hagyomány, amely azt a mai világunkban is élhetővé teszi.

A reform éppen attól progresszív, mert:

  • egaliter, ahol a nők, a férfiak és az LMBTQ közösség tagjai azonos jogokkal és méltósággal vehetnek részt a vallási életben;
  • befogadó, ahol azokat is szívesen látjuk, akik nem részesültek zsidó oktatásban, s ahol mindenki autonóm, modern emberként és a maga tempójában közeledhet a vallási hagyományhoz;
  • a zsidóság anyai ágon való öröklődésének a rabbinikus judaizmusban kialakult és szabállyá vált elve mellett elismerjük a zsidóság apai ágon való öröklésének ősi, bibliai elvét is.
Vagyis az amúgy rendkívül sértő megjegyzés nemcsak azért nem helyénvaló, mert még egy ilyen parázs vita keretében is meg kell(ene) tarta(t)ni azokat a normákat, amelyeket másokkal szemben megkövetelünk. Ennél sokkal fontosabb az a megjegyzés mögött (nem) álló értékrendszer, amelyről – immár a reform közösségek létjogosultságának formális elismerése után – együtt kellene gondolkodnunk. Hiszen csak az egymás tiszteletén alapuló együttműködés biztosíthatja, hogy a mára legnagyobb részt szekulárissá vált magyar zsidó közösség ne asszimilálódhasson a teljes feloldódásig. A reform zsidóság pedig éppen azt tartja az egyik legfontosabb értéknek, hogy megőrizze azt a sok évezredes és oly gyönyörű zsidó hagyományt, amelynek ismerete, valamint újra és újra tanulása teszi csak lehetővé, hogy “hosszú életű légy a földön”.
 
Összefoglalva tehát egy rabbinőnek a reformzsidók nem azért örülnek, mert a külleme előnyös, hanem mert azt a nagytudású (még a Sulchán Áruchot is ismerő) lelki vezetőjét látják benne a közösségnek, aki ráadásul egyúttal megtestesíti azt az eszményt is, amely a zsidóságnak mindig is oly fontos volt: a lehetőséget az egyenlőségre. Ami bizony még egy zsidó nőnek is kijár!

Csonka János írása:

A RABBI FENEKE

A Mazsihisz 2019. decemberi közgyűlésén a két magyarországi reform közösséggel kapcsolatos vita zajlott. Engem ebből „Egy vidéki küldött” – ahogy a Szombat szemérmesen nevezi – figyelmeztetése: Egy rabbi ne legyen nő, mert mindenki csak a fenekét fogja nézni.” indított gondolkodásra.

Első gondolat:

Egy férfi tehát mindig, mindenben jobb egy nőnél… talán a fenekét kivéve (?)

Ebből következő második gondolat:

A „vidéki küldött”, ha történész, biztosan jobb Ormos Máriánál; ha matematikus, feltétlenül jobb Péter Rózsánál; ha zongorista, mindenképpen jobb Fischer Annie-nál; ha filozófus, akkor kenterbe veri Heller Ágnest; ha ismét zsidókat kellene menteni, Szenes Hanna a nyomába sem érne bátorság (és költészet) dolgában; ha próféta lenne, legalább két csatát nyerne meg, mert egyet még Debóra (egy nő!?!) is képes volt megnyerni. Ezeknek a nőknek nyilván mindenki a fenekét nézte, mi mást.

És végül, az asszimilált zsidók közül bizonnyal több ezren hálásak neki a közösséghez való visszatérésükhöz nyújtott segítségért, mert Kelemen Katalin rabbinak ez mindössze néhány száz esetben sikerült.

Harmadik gondolat (immár a sajátom):

De hiszen a személyes tapasztalataim különböznek a „vidéki küldött”-éitől! Más volt a helyzet a családomban, a baráti körömben, az iskolában és az egyetemen, mást látok, ha könyvek között böngészek egy könyvesboltban vagy könyvtárban, és így tovább… egészen a hitközségemig, a Szim salomig.

Egyszer a kezembe került egy 5 kötetes könyv – noha korántsem akkora jelentőségű, mint a Sulchán áruch –, amelynek első kötetében azt olvastam, hogy „És teremtette Isten az embert az ő képére. Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket”.

Lehet, hogy tévesen, de a saját tapasztalataimból, és a fenti könyv évezredes tudásából azt a következtetést vontam le, hogy a nők értelmes lények. (Ellenkező esetben azt kellene föltételeznem, hogy Isten és a férfi sem az.) A Szim salomban egyébként a férfiaknak is van agya, ami hasznos jószág. Lehetővé teszi például, hogy a tulajdonosa gondolkodjon, mielőtt megszólal, vagy hogy a nőknek ne csak a fenekét vegye észre.

 (Azon gondolkodván, melyik vidék küldötte lehet az illető, volt egy tippem, de kiderült, hogy a népszámlálás adatai szerint Alpár községben nem él zsidó.)

Csonka János

2019. december 23.

 

Szegő Krisztina írása:

NE NÉZZE!

Mélyen egyetértve Árvai Péter „Reformzsidóság = Rabbinő?” és Csonka János „A rabbi feneke” című írásainak minden sorával, kiegészítésképpen néhány súlyos, már-már kafkai félelmemnek adnék hangot. Emlékeztetőül: a MAZSIHISZ decemberi közgyűlésén elutasító döntés született a magyarországi reform közösségek elismeréséről, azt követően, hogy egy vidéki küldött azon meggyőződésének adott hangot, hogy „Egy rabbi ne legyen nő, mert mindenki csak a fenekét fogja nézni.”

Összeesküvés elmélet? Lehet. De ahogyan az ősi mondás tartja, attól még, hogy valaki paranoiás, nem biztos, hogy nem üldözik. Nem gondolom tehát komolyan, de mi van, ha a szegény együgyű küldött nem annyira vicceskedni akart, hanem feladatot teljesített? Ha megbízása arra szólt, dobja be a gumicsontot, amin a közvélemény rágódhat addig is, amíg a neológia időt nyer a reformközösségek elismeréséig. Amit manapság elodázni már egyre nehezebben lehet. Elméletemet bizonyítaná, hogy a jámbor küldöttet senki nem utasította nyilvánosan rendre, senki nem kifogásolta szavait, holott a rabbi mint vallási vezető, egyházi méltóságnak tekintendő, és  ennek kijáró tiszteletet érdemelne, ha férfi, ha nő.

A kitétel egyébiránt logikátlan is, hiszen egyrészről nem minden reformközösségnek van női rabbija, illetve nem minden női rabbi áll reformközösség élén. Továbbá. Nem minden férfi nézi a rabbi fenekét, ha a rabbi nő, illetve vannak olyan férfiak is, akik akkor is nézik, ha a rabbi történetesen férfi. Persze ez sem tragédia (emiatt még senkinek nem jutna eszébe a neológ hitközségek létjogosultságának megkérdőjelezése), mint ahogyan az sem tragédia, ha egy férfi megnézi egy nő, horribile dictu egy rabbinő fenekét. Vagy ha tragédia, mondjuk,  mert elvonja a figyelmét a spirituális elmélyüléstől, akkor javasolható – például a derék vidéki küldött számára – egy pofon egyszerű megoldás. Ne nézze!

Ám ha a közvélemény – stílszerűen szólva – nagy feneket kerít a megjegyzésnek, és engedelmesen rágja a csontot, akkor szépen elsikkad a hír lényege: a reformközösségeket a MAZSIHISZ továbbra sem ismeri el. Tudjuk, hogy a neológia fő kifogása ma Magyarországon a reformok ellen nem a rabbi fenekének nézésében és nem a Sulchan áruch be nem tartásában merül ki (a Sulchan áruch egyébiránt nem említi, hogy nem szabad a rabbi fenekét nézni), hanem sokkal prózaibb okokban. A neológia állami és privát támogatásban részesül, ingó és ingatlan vagyonnal gazdálkodik. Retteg, hogy egyes vagyonelemekből esetleg juttatniuk kell majd a reformoknak, ha befogadják őket. Jobb tehát a kirekesztés alapján állni, hiszen a tortából is valamicskével kevesebb jut, ha több felé kell szeletelni. Ez a gondolat félelmetes akkor is, ha a puszta elismeréssel még semmi ilyen elköteleződésről nincs szó. Marad tehát hivatkozási alapnak a Sulchán áruch (amit egyébként a küldöttek többsége nem olvasott, és nem ismer) valamint a rabbi feneke.

A cél érdekében még azt az eszközt is szentesítik, hogy gúnyt űzzenek a Hászkálá gondolatából, amely a zsidó kultúrának és tradíciónak régebbi vívmánya mint a laikus felvilágosodás, valamint, hogy elvessék az Élő Tóra hagyományát, amely nem tilt, nem utasít, hanem értékeket összegez és közvetít, amelyeket szabad akartunk és lelkiismeretünk szerint valósítunk meg korunk, földrajzi helyünk és vallási meggyőződésünk keretei között.

Ezen közben neológ hitsorsosaink a jól végzett munka elégedettségével nyugtázzák, már megint szerencsésen megvédelmezték a zsidóságot a reformgondolatok mételyétől. Mert ugye, ez ma a legfőbb veszély?

Szegő Krisztina

 

Köves Katalin írása:

A WIZO Hungary jótékonysági szervezet elnökeként az elmúlt 3 éves ciklusom alatt a tapasztalatom a következő a viszonylag csekély létszámú női mintából merítve.

Ha igaz, hogy a nő és a férfi is ember, és ha baja van, akkor orvoshoz fordul, gyakran felmerül, hogy milyen nemű legyen az orvos? Mindenki természetesnek veszi, hogy szabadon választ.
Ha a mentális problémák kezelésével foglalkozókat tekintjük, azt látjuk, hogy náluk már más a helyzet: a nők nagyobb része női pszichiáterhez, pszichológushoz fordul, ha van olyan felvilágosodott, hogy felismerje lelki szükségletét.

Mégis, ha a mentális problémák kezelésével foglalkozók egy kiterjesztett értelmezésében rabbiban gondolkodunk, a legtöbben családi beidegződéseik okán, mint egyetlen, biztos, megszokott pont, férfit látnak a bimánál lelki szemeikkel.
Igaz, nem is fordulnak lelki segítségért rabbijukhoz.

Szóval, ha valaki gondolkodó embernek érzi magát egyszerű következetes gondolkodással be kellene, hogy lássa és örömmel kellene fogadnia a választás lehetőségét női és férfi rabbi, különböző színezetű vallási közösségek között.
Legalább ki kellene próbálnia, milyen a nem megszokott, nyújt-e valamilyen többletet, érez-e hiányt?

Magam részéről: az a vallási gyakorlat, ahol a nő csak háttérként (biodíszlet) létezhet, ahol a zsinagógában csak férfi az ember, ahol a “családbarát” vallás nem engedi a családokat együtt ülve átélni a lelki élményeket – elfogadhatatlan.

Ja, és egy kérdés: az, aki egy nő fenekénél fennakad, milyen szerephez engedi a feleségét, ha férfi, milyen szerepet szán magának a kapcsolataiban, ha nő?

KK

 

Diana Senechal kántorunk írása a saját blogján jelent meg, az eredeti bejegyzés itt olvasható.

LEARNING FROM OTHERS WITHIN JUDAISM
(Why the Mazsihisz Should Recognize the Reform Communities)

 

On December 15, 2019, the General Assembly of Hungary’s Federation of Jewish Communities (Mazsihisz) voted not to recognize Budapest’s two Reform communities, Szim Salom (where I serve in a cantorial role) and Bét Orim. The Mazsihisz is Neolog in orientation. While the Neolog movement differs little from the Orthodox in official stance and liturgy, the personal practices of its congregants range from secular to traditionally observant. I am disappointed by the decision (along with many others, some of whom have written about it) but hope that it is not final and that the discussion will continue. The reasons for coming together–and respecting each other, even with differences–are much more compelling than the reasons for staying apart.

The consequences of the decision are not only financial, but those are important as well. In not recognizing the Reform communities, the Mazsihisz denies any obligation to share its funds with them, including Holocaust restitution funds. Beyond that, the decision is humiliating. It is a way of saying: we are legitimate, and you are not. Still beyond that, the decision shuts off an opportunity to work together, learn from each other, and strengthen each other.

Granted, the question of recognition is much more complex than I am acknowledging here; it plagues just about any religious group. In the U.S., the Conservative and Reform movements have grown closer over time; some fear that the Conservative approach–its endeavor to be at once halakhic (roughly translated: observant of Jewish law) and responsive to modern reality–will disappear. The fear is understandable: any formal religion is founded on some combination of law, text, tradition, belief, and principle. Give up too much of it, and you give up not only your reason for existence, but your core of wisdom. On the other hand, if you refuse to let your wisdom evolve, you end up hurting people inside and outside your community. So I can sympathize with those in the Mazsihisz assembly who felt caught in a dilemma. I have less sympathy for those who refuse to consider the question.

At the December 15 meeting (which I did not attend), one Mazsihisz member stated infamously that “a rabbi should not be a woman, because everyone will just be looking at her butt.” (“Egy rabbi ne legyen nő, mert mindenki csak a fenekét fogja nézni. “) Others worried that recognizing Reform communities violates the principles of the sixteenth-century Code of Jewish Law, the Shulchan Aruch, which the Mazsihisz names explicitly in its statutes. If the statutes were to be amended to recognize the Reform communities, the reference to the Shulchan Aruch would have to be deleted. However, as some participants pointed out, few people read the Shulchan Aruch or know what is in it–and those Orthodox communities that do follow the Shulchan Aruch don’t recognize the Mazsihisz. (The Neolog movement initially represented a break from Orthodoxy; its original aim was to offer a more modern and assimilated form of Jewish worship and life. Today, from what I understand, this difference from Orthodoxy is reflected more in the actual practice of the members than in Neolog doctrine.)

In the U.S., I am Conservative in my Jewish orientation; I like the mixture of tradition and modernization and find no limit to my role within it. It was in the U.S.–at my synagogue B’nai Jeshurun (BJ), in lessons with the hazzan of Chizuk Amuno, and at the Jewish Theological Seminary–that I learned not only the basics and intricacies of cantillation (in all six systems–Torah, Haftarah, High Holy Day, Eichah, Ester, and Festival), but the underlying principles and structures. (BJ is independent but mostly Conservative in its liturgy and practice; Chizuk Amuno is a Conservative synagogue in Baltimore; and JTS is one of the academic and spiritual centers of Conservative Judaism.) Here in Hungary, I joined Szim Salom, a Reform synagogue, because I like what it does and because I could continue to leyn there. I did not expect to be invited into a cantorial role; when I was, in December 2017, I accepted joyfully and have continued in the role for over two years now. I admire the rabbi, Katalin Kelemen (Hungary’s first–and, so far, only–female rabbi), for her extraordinary persistence, intellect, courage, and joy. I have been warmly welcomed and appreciated by the members.

I used to think of Reform Judaism (the U.S. version, that is) as too watered down, not well versed in Hebrew or liturgy, not as solemn as I would like, not serious in its practice. This may have been true to some extent, but the situation is changing. Reform synagogues are placing much more emphasis now on Hebrew, liturgy, and knowledge of halakhah than they did in the past. As for Conservatives, they are in no way monolithic. Some members go out to restaurants after Shabbat service; others follow Orthodox practices from hour to hour. The rabbis uphold a standard while quietly recognizing a wide range. In addition, the Conservative movement as a whole has opened itself to women, LGBTQ, and people of different racial and cultural backgrounds.

I am grateful for the range. It means that I have people to learn from on all sides–people who put care into every detail of their practice, people who crack jokes, and people who do both at once. I often remember a B’nai Jeshurun member who knows the Hebrew liturgy inside out–who was “davening in the womb,” as his wife puts it–and mumbles a hilarious running commentary in English and Yiddish (and sometimes French) over the course of the service. His combination of devotion and humor inspired me from the beginning. The Shabbat services at B’nai Jeshurun are filled with people of all ages who come for the joy of it–who, regardless of their level of observance, join together in prayer, singing, and dance. (Many people get up and dance to “Lecha Dodi” on Friday evenings; for a sense of what BJ services are like, see these videos.) Within this range, I do not have to stay still or get stuck; I can grow in knowledge, understanding, and feeling. In addition, I learn not to look down on others whose practice differs from mine. They may understand something that I do not.

At this point, in my daily practice, I am closer to Reform than to anything else. This is largely because I do not do well with excessive structure or group activity; I need some unstructured time and space, as well as solitude, in my life. Also, I need the freedom to find the level and form of practice that is right for me, and to be open or quiet about it. Yet I treasure Conservative liturgy, form, and quest. I miss parts of the Conservative services that I have known (at BJ and JTS in New York, and at Congregation Shearith Israel in Dallas), such as Psalm 136, El Adon (listen to this recording), the seven Torah aliyot, the chanted Haftarah, the Musaf Amidah (with its gorgeous Kedushah), and more. In Hungary, though, while I would gladly visit a Neolog service, I see no place for myself except in the Reform, since I wish to participate fully–leyning, singing, leading, studying, learning. It is a lovely place; I find the members kind, thoughtful, and serious about Jewish life and Torah.

I hope the Mazsihisz will come to embrace the range of Jewish practice in Hungary and beyond. Doing so will strengthen, not weaken, their own communities, which themselves have wide ranges. Yes, there are difficult questions of practice and law–but from its beginnings, Judaism has thrived on questioning. I know little of the long and complex history behind the vote–I have read some articles and listened to some people but realize there’s much more to learn. Yet I speak from some knowledge and experience, as well as openness. The Reform and Neolog communities could learn from each other in unforeseeable ways. I would love to be part of this learning.

With rising antisemitic violence around the world, it becomes all the more important to affirm, to ourselves and others, that Judaism abounds with contrasts, contradictions, and concordances, and that it can hold them all. Jews are not just one thing or another; Jews are not things. To the extent that we recognize each other, we fight off degradation and hatred. To the extent that we continue to learn, we fight off excessive self-certainty. It is not easy to do any of this, but it’s more than worth the difficulty. Shabbat Shalom.


Korábbi bejegyzés:

Következő bejegyzés: