BEHÁÁLOTCHÁ

SZEGŐ KRISZTINA DRÓSÉJA

Elhangzott a Szim Salom Progresszív Zsidó Hitközség Kábálát Sábbát istentiszteletén,

2020. június 12-én, pénteken

 

BEHÁÁLOTCHÁ (4Mózes 8:1–12:16)

Gyakran beszélgetünk arról, hogy mi nem kozmetikázzuk a történelmünket, elfogadjuk elődeink furcsaságait, gyengeségeit. A Biblia néha borzasztó történeteket mesél, de hát ilyenek vagyunk, ezek a mi őseink. Nem rejtegetjük őket, nem tagadjuk meg őket. Ez a szemlélet persze jócskán elvárja az önkritikát és a szarkazmust.

Az egyiptomi fogságból való kiszabadulás után a nép már a Vörös tengernél méltatlannak bizonyult a szabadságra, és az atyáknak odaígért hazára. A hitetlenkedők alig több mint egy hónappal az Istennel való találkozás és a Tízparancsolat kinyilatkoztatása után visszatértek a bálványimádáshoz. Az Örökkévaló haragra lobbant, de Mózes „lebeszélte” őt a nép elpusztításáról. Helyette 40 évig a sivatagban kellett vándorolniuk, hogy egy új, egy szabadnak született generáció foglalja majd el az ígéret földjét. Nem a szolgaságból kiszabadulók nemzedéke, hanem fiaik, akik már nem „emlékeztek” Egyiptomra.

A Beháálotchá hetiszakasz azt tükrözi, hogyan hatott a népre a 40 évnyi sivatagi lét. Vajon megjavultak? Az első, ami feltűnik, hogy bármi történik, még mindig azt válaszolják mindenre, „menjünk vissza Egyiptomba”, vagy bezzeg Egyiptomban milyen jó volt, jobb, mint itt. Jobb volt például az ellátás. Itt csak manna van. Először csak kenyeret és vizet követeltek, majd húst akartak enni. Voltak ugyan velük állatok, hiszen Egyiptomból nagy juhnyájakat tereltek magukkal, csak éppen nem akarták levágni, „felélni” őket. Úgy vélték, hogy az Örökkévaló miután kiszabadította, köteles el is tartani őket. Panaszkodó nép vagyunk, akár van okunk rá, akár nincs. Őseink útban az Ígéret Földje felé siránkoztak, követelőztek, ahelyett, hogy örültek volna a szabadságnak, és a nemsokára beteljesülő álomnak – a Szentföldnek.

Az Örökkévaló haragjában ezúttal fürjeket küldött, de abból a lázadók olyan sokat, és olyan mohón ettek, hogy mind belehaltak. Az Örökkévaló számára ugyanis visszatetsző volt a folyamatos siránkozás, panasz és lázongás. Mózes, aki már eleve vonakodott elfogadni a felkérést és elvállalni a zsidók vezetését, ütközővé vált a nép és az Örökkévaló közt. Tudta, hogy vezetőnek lenni nem mindig hálás feladat. Pontosan ismerte népének lelkületét. Tudta, hogy egy sokáig kiszolgáltatottságban élő rabszolganép nem tud egyik pillanatról a másikra felnőni a kiválasztott néphez méltó spirituális szintre. De mégis, óriási csalódás lehetett neki, hogy négy évtized után sem változott semmi. „És mondta Mózes az Örökkévalónak: Miért bánsz rosszul szolgáddal és miért nem találtam kegyet szemeidben, hogy rám vetetted az egész nép terhét?”

Az Örökkévaló azt felelte: „Gyűjts egybe nekem hetven férfiút Izrael vénei közül, akikről tudod, hogy ők a nép vénei és felügyelői; vidd őket a gyülekezés sátorához. …  Mózes egybegyűjtött hetven férfiút a nép véneiből és odaállította őket a sátor köré. És leszállt az Örökkévaló a felhőben és beszélt vele; elvett a szellemből, mely rajta volt és adta a hetven férfiúra, a vénekre”.

A „feladatok alacsonyabb szintre való delegálásának” jelentőségére már Jitró, Mózes apósa is felhívta a figyelmet. „Minden nagy ügyet hozzanak el hozzád, de minden kis ügyben ítéljenek ők”; A rendszer tehát már négy évtizede működött. Jitro egyébiránt itt is megjelenik egy pillanatra, mivel Sávuot a betérők ünnepe. Így a Sávuotot általában közvetlenül követő Behálotchá szakaszban helye van Jitrónak, a midjánita papnak, aki a kor összes bálványimádó vallását végigpróbálta. Sávuot pontosan az egész zsidó nép betéréséről szól, amely ezen a napon esett át a kollektív betérésen, és vált héber törzsekből zsidóvá.

Eközben az Örökkévaló felkészíti a népet a honfoglaló háborúra, „Készíts magadnak két ezüst trombitát, Ha megfújják azokat, akkor gyülekezzék hozzád az egész község, a gyülekezés sátrának bejáratához.” És a második évben: a második hónapban, a hónap huszadikán, elvonultak Izrael fiai, Szináj pusztájából; az Örökkévaló parancsa szerint Mózes által. A szöveg itt részletesen felsorolja a törzseket, és hogy melyiket kik vezették.

A hetiszakaszban még két közjáték olvasható: Mirjám és Áron irigykednek testvérükre, mondván: Vajon csak Mózessel beszélt-e az Örökkévaló, vajon nem beszélt-e velünk is? És az Örökkévaló meghallotta. „És mondta: Halljátok csak szavaimat! Ha lesz prófétátok, én az Örökkévaló, látomásban fogok neki megjelenni, álomban fogok vele beszélni. Nem így az én szolgám, Mózes; egész házamban meghitt ő. Színről-színre beszélek vele, világosan és nem rejtélyekben, az Örökkévaló jelenését látja ő.” És valóban, Mózest jegyezték fel mint az egyetlent, akivel az Örökkévaló közvetlenül kommunikált.

A felhő pedig eltávozott a sátor felől, és íme, Mirjám poklos lett. „És mondta Áron Mózesnek: Kérlek, uram ne ródd fel nekünk vétkeinket, amit oktalanul cselekedtünk, és amit vétkeztünk! És Mózes kiáltott az Örökkévalóhoz, mondván: Isten, kérlek, ó gyógyítsd meg őt!” Él ná r’fá ná lá, ahogyan mi is kiáltunk hétről hétre betegeink gyógyulásáért.

A másik közjáték a leviták felavatása. Az Örökkévaló kiválasztja a levitákat: Izrael fiai közül. A Miskán, a Szent-hajlék építésével a nép egy lehetőséget kapott rá, hogy az isteni jelenlétet a mindennapjaiban is megtapasztalja. A Miskán-ban a leviták az izraeliták helyett teljesítettek szolgálatot, azért hogy [az izraelitáknak] ne kelljen megközelíteniük a Szentet [semmiféle szolgálattal], mert ha megközelítenék, csapás sújtaná őket.

Szegő Krisztina


Korábbi bejegyzés: