GYÁSZOLJUK FISCHER IBIT

Mély fájdalommal gyászoljuk Fischer Ibit z”l (1922-2020), a Szim Salom első elnökét, aki életének 99. évében, 2020. június 7-én elhunyt. Búcsúztatása június 10-én, szerdán 12 órakor volt a Kozma utcai temetőben. Mi a Szim Salomban – a Bét Orim tagjaival is kiegészülve – a június 12-i szombatfogadó istentiszteleten emlékeztünk rá képekkel, történetekkel.   

fotó: Bét Orim

FISCHER IBI EMLÉKOLDAL a Facebook-on:
https://www.facebook.com/Fischer-Ibi-eml%C3%A9koldal-100258091747924/
Ez az oldal azért született, hogy mindenki emlékezhessen Ibire és megoszthassa a vele kapcsolatos emlékeit, képeit.
A kitett posztokat a család jóváhagyja és utána rögtön nyilvánosak lesznek.

 

A Szim Salom Hitközség búcsúja Fischer Ibitől

Ritkán találkozunk olyan valakivel, aki mindenki szívébe belopja magát – úgy, hogy közben sikerül megmaradnia elveiért kiálló, hiteles, őszinte embernek… Fischer Ibi ilyen ember volt.

A már akkoriban sem éppen – az ő szavaival élve – “mai csirke” Ibi rögtön a Szim Salom megalakulásakor, 1992-ben csatlakozott hozzánk, és látta el a világi vezetés, a szervezet koordinálásának és képviseletének gigantikus feladatát majd egy évtizeden át, 2001-ig. Vajon hogyan vált ő szellemében “echte reformerré”? Hiszen sem a kisvárosi behóved neológ családi miliő, sem a későbbi, 7. kerületi Nagydiófa utcai környezet nem nyújthatott számára mintát ehhez. Rejtély számomra. De az bizonyos, hogy ez az akkoriban a 70-es éveit taposó, bölcs mosolyú, halk szavú, szerény, finom asszony egy igazi út-törő volt: nyitott szellemű, karakán, vagány.

Az első – és akkor egyetlen – magyar reformzsidó kile elnökeként ő kezdte el a harcot a MAZSIHISZ-nél szervezeti bejegyeztetésünkért. Az Ibi által elültetett mag – két közösségünk vezetőségeinek következő 28 éves !!!! kitartó erőfeszítései nyomán – most, néhány hónapja hozta meg gyümölcsét. Milyen jó, hogy Ibi még éppen megélhette a hazai reformzsidóság elismerését.

Elnöksége idején csoportunk egy olyan nagycsaláddá alakult, amelyet egy két lábbal a földön járó, precíz és gondos családanya-háziasszony igazgatott. A “háztartási pénz” beosztását és a mindennapi teendők hiánytalan ellátását ugyanolyan vigyázó szemekkel követte, mint “gyermekei” lelki szükségleteit. Bármelyikünk bármikor fordulhatott hozzá bölcs tanácsért és meg is kapta tőle. Én személy szerint örökre hálás vagyok Ibinek azért, hogy szívbéli biztatással és ajánlólevéllel látott el a Leo Baeck College-be való jelentkezésemkor. Rabbivá válásom támogatását pedig 4 évvel később gyönyörű, nagylelkű gesztussal koronázta meg: mellettem ült Londonban, a West London zsinagógában a rabbivá avatásomon!

Ibi úgy volt reformer, hogy minden porcikájában hordozta a jiddiskeitet. Mi, nagyrészt ateista nevelésben részesült, második generációs túlélő alapító tagok szomjasan ittuk gyerekkori családi anekdotáit, jiddis szlenggel tűzdelt zsidó vicceit. Imádtuk hallani az ő szájából a Tóraolvasásra mondott áldást, amelyet kissé szabadkozva, askenázi kiejtéssel recitált. Sokunk számára a hamisítatlan jiddiskeit élő modelljévé vált. Így élsz velünk-bennünk továbbra is, drága Ibi.

Legyen lelked bekötve az élet kötelékébe.

Kelemen Katalin

 

Búcsú Fischer Ibitől 

Mózes, a zsidó nép vezetője a sivatagi vándorlás során, a 120. születésnapján távozott a világból. Halála előtt énekelt Izrael népének. Énekelve búcsúzott, könnyen és derűsen, az élet teljességét megtapasztalva. Annak tudatában, hogy mindent elvégzett itt, ami az ő dolga volt. Sírhelye ismeretlen. Nem akarta, hogy gyászolják. És nem volt miért gyászolni, nem csak azért, mert a késő aggkorban ment el, hanem azért sem, mert a kiegyensúlyozottságot akarta nekünk örökül hagyni. A bölcsességet, amely tudomásul veszi az egyéni élet végességét, mert tudja, hogy másokban folytatódik. Akiket felnevelt, akiknek segített, akik kapcsolatban voltak vele.

Nem volt vége, ott álltak a Szentföld határán. Nem fejezte be, amit elkezdett. Soha senki nem fejezi be. Csak továbbadja. Ő 120 évesen Józsuénak. Fischer ibolya, Ibi, akinek élettörténete sok tekintetben hasonló Mózeséhez, nekünk, mindannyiunknak, akik szerettük őt. Felmérhetetlenül sokan.

Az emberi nem történetének addigi legirtózatosabb tömegháborúja után nem sokkal született meg, rögtön másodrangú állampolgárként, a numerus clausus, a lassú konszolidáció Magyarországára, egy egri zsidó polgárcsalád kései „ajándék” gyerekeként. Édesapja hosszú évek után jött csak haza az orosz hadifogságból. Ajándék gyerekként is bántak vele, különösen az édesapja, aki tekintélyes polgára volt a városnak banktisztviselőként, de édesapaként meghatottan komolytalan volt. Imádta kései kicsi lányát, Ibit, elkényeztette, de nem féltette túl, mert édesanyja saját álmait akarta megóvni legalább benne. Segítette, hogy bátor, önálló, független lehessen. Ibi, akitől ma búcsúzunk, több mint 90 évvel ezelőtt elengedett kormánnyal biciklizett a karácsondi lejtőn, a híd korlátján egyensúlyozva mászkált, vagány, „fiús” kisgyerekként vette birtokába a világot. Erőt gyűjtött egy hosszú, fájdalmas és mégis boldog élethez, erőt, kedélyt, vagányságot, egyensúlyérzéket a szó minden értelmében, kiegyensúlyozottságot. A szülők, az édesapa a szeretet biztonságát adta neki, amely segítette otthonra lelni a világban, otthonra, amelyet soha nem veszített már el. Ilyen vagány és kiegyensúlyozott maradt bölcs, idős asszonyként is, a legutolsó órákig menően. Így egyensúlyozott végig egy irtózatos évszázadon, mosolygós magabiztossággal, a kormányt elengedve is céltudatosan.

Egyetemre, mert nem volt hazájának egyenjogú polgára, nem mehetett a zsidótörvények korszakában a katolikus város katolikus iskolájában tanuló finom ízlésű, művelt, a klasszikus zenét értő és kedvelő fiatal polgárlány, úgyhogy Pestre jött, a fővárosba, varrni tanult, varrással teremtett magának egzisztenciát. És a közvetített házasság elől is elszökött, lépésről-lépésre tanulta és tanította életével az autonómiát. Egy közös barátjuk mutatta be egy Fischer István nevű fiúnak, aki mindenkit ismert, azt remélve, hogy bevezeti az egri lányt a társaságba. A fiú végül elmulasztotta teljesíteni lovagi kötelességet, nem mutatta be inkább senkinek, félt a konkurenciától, inkább eljegyezte, feleségül vette még a háború alatt. A német megszállás után István és a nyomában az édesapja azt mondta neki, hogy immár a férje mellett a helye, egymáshoz tartoznak, ne menjen haza. A szülőket deportálták, meggyilkolták Auschwitzban, bátyja, Sándor a munkaszolgálatban halt meg. István, a férje, a szerelme munkaszolgálatos századát deportálták, ő maga túlélte a tábort, a tífuszt és hazajött Pestre, ahol bátor és derék emberek önzetlen segítségével bújkált Ibi, a felesége, akivel a pusztulás után megmaradva egymásnak, a zsinagógában, a hüpe alatt is összeházasodtak. És a pusztítás után, Isten első parancsát teljesítve folytatták az életet, és 1946-ban megszületett a mellettünk álló, búcsúzó Tamás, aki majdnem 74 évet tölthetett el édesanyja társaságában a világon. Abban a lakásban nőtt fel, ahol ma is él, amelyet az édesanyja elcserélt vele, hogy a feleségével, Évával jobban elférjenek. Kísérte, mellette volt és közben félreállt, amikor kellett. Ott lenni tudni, ha kell és közben tudni, mikor kell félreállni, ezt jelenti édesanyának lenni. Ibi az volt. Gondosan, óvón, lazán, a kormányt elengedve, a helyzetet uralva.

Hozzá hasonlóan kései ajándékként, dédelgetett gyerekként született meg a lánya, Anikó. Kitanulta az adminisztrációt, a könyvelést, de nagyon korán belevágott, hogy maszek varrószalont nyisson a sógornőjével. Magabiztosan mászkált a korláton az ’50-es évek végén is, és sikerült egyensúlyban maradnia. A korlátok nem fékezték, hanem inspirálták, felmászott rájuk, mászkált rajtuk, kísérletezett, játszott.

Ünnepekkor templomba mentek, időről-időre meglátogatták, nem felejtették el a Jóistent, aki nem kényeztette el őket. Ibi a szokott mértéktartással tartotta számon, látogatta, nem haragudott rá, pedig neheztelhetett is volna és a Jóisten örült a látogatásoknak, szerette Ibit. Látták egymást az őszi ünnepeken, hanukakor, a kivonulás, szabadulás éjszakáján, szédereste. Először az Akácfa utcai zsinagógba jártak, aztán, ahogy a kerület régi, hagyományo zsidó világa, fokról-fokra, nyomról-nyomra, átszoktak a Dohányba, Tamás bármicvájára már itt került sor.

A gyerekek felnőttek, megszülettek az unokák, Anikó gyermeke, Dani, és Tamás fia, Andris, egyikőjük 40, másikuk 30 éves. Ibi több mint 70 éves koráig dolgozott és közben, 65 évesen, több mint 40 év házasság után eltemette Istvánt, a férjét. Dolgozott még a ’90-es években is, mint a korlátlan teherbírású nők a múlt századból, akiknek a megedzett kiegyensúlyozottsága nemzedékek terheit bírta el. Aztán az történt, aminek nem lehetne megtörténnie és amire nem készít fel semmi. Anikó, akihez kijárt rendszeresen, amíg a férjével Kubában élt, alig túl a negyvenen, a kiskamasz Danit hátrahagyva, váratlanul meghalt. Az édesanyja végignézte a haldoklását a Balatonon. Szívbetegség, talán eleve menthetetlen. És eltemette, ahogy az apját, az anyját, akiknek sírhely sem jutott, ahogy a bátyját, a férjét, úgy a gyerekét, a kislányát is, aki ugyanolyan kései ajándékgyerek volt, mint egykor ő. Mózes tanítónk mellett a bibliai Jóbra is hasonlított.

És felkereste mindezek után újra a Jóistent, amikor egy Anikóval nagyjából egykorú, Anikó nemzedékéhez tartozó lány úgy döntött, hogy bátran pályát módosítva rabbinak tanul, nőként elsőnek Magyarországról. Ott volt Kelemen Katalin avatásán Londonban, mellé állt, ügye az ő ügyévé lett. A Szim Salom, az úttörő reformhitközség rásekolja lett, miután visszavonult, miután az Örökkévaló tőle, hűséges hívétől, szolgájától elszólította a lányát. Furikázott idős asszonyként a Polski Fiatján, lazán, vagányan, ahogy egykor a biciklivel a domb oldalában zúzott le, megint, mindig volt dolga. Hitközségi elnök lett. Prágai Edit barátnője vitte le, ő is megelőzte, fiatalon, az Eljövendő Világban. Sokan várták.

Mert eltemette még a menyét, Pallanek Éva tanárnőt is. Daninak igyekezett pótolni az édesanyját, Évát is gyászolta. Élt, átvette a rá hárult feladatokat és úgy mesélt, ahogy újabb közössége, élete végső, imádott közössége, lelki és szellemi otthona, a Bét Orim tagjai is tanúsítják, mintha az élet nem volna alig elviselhető. Jób volt, nem káromolta Istent. Negyvennégyből azokra emlékezett, akik segítettek neki. Mert, mint mondta, voltak jó emberek. Mindig voltak és ő emlékezett, emlékeztetett rájuk.

A szombati ebédek, a hanukai gyertyagyújtások, a széderesték mater familiasa vollt. Az Ő tanúja volt.

Van ok sírni, mert hiányozni fog, de szomorúságra nincs ok. Itt járt, hosszan maradt és elvégezte, amit elvégezhetett. Többet is talán. Amit nem, azt továbbadta Nektek.

Az utolsó időkben Tamás fián kívül a legtöbbet két ápolója, Emese és Melinda voltak vele és ők is nagyon megszerették, azt mondták, nem is tudják, vállalnak-e még utána ilyen idősgondozást.

Fischer Ibi búcsúja nem annyira ok a szomorúságra, inkább lehetőség a tanulásra. Mekkora esély az élet, mi mindent ki lehet hozni belőle.

Jusson eszetekbe a már régen tanúk nélküli jelenet, adjátok tovább, ahogy a kormányt elengedve biciklizik egy kislány, egy ajándék gyerek több mint 90 éve már, a messzi múltban. Ő az. Tanuljunk tőle. Elengedni, mégis ott lenni „fejben”.

Búcsúzik fia, Fischer Tamás, Mojse Wolf ben Jehuda Lejb, búcsúznak unokái, Andris és Dani, búcsúzik Tibor, Dani édesapja, Anikó férje és az ő mostani felesége, Márta.

Várják odaát, az Eljövendő Világban szülei, bátyja, férje, Anikó lánya és Éva menye. Legyen emléke áldás, fonassék be lelke az élet kötelékébe. Menj békével, Eszter bát Wolf, Ibi, Fischer Ibolya. Jöjjön el, aki megvigasztalja Cion és az egész világ gyászolóit, minél előbb, még a mi napjainkban.

Vári György

 

A Bét Orim Reform Zsidó Hitközség búcsúja Fischer Ibitől

Búcsúzunk hitközségünk egyik alapítójától, a mindannyiunk által tisztelt, s feltétel nélkül szeretett tagjától, Fischer Ibitől. A Bét Orim-ban, a Fények Házában a névadó Fényt Ibi egész lényével: jelenlétével, szavaival és mosolyával hozta be közösségünkbe, s sugározta sok-sok éven át mindannyiunkra, akik e megtiszteltetésben részesültünk.

De nemcsak bölcsessége, életereje és életkedve is lenyűgözött, s ez nemcsak korából fakadt, de életigenlő világlátásából, optimizmusából is! Ibi a legkilátástalanabb helyzetekben is megtalálta a túlélés, az újrakezdés lehetőségét, a továbblépés irányát és módját. Nem hagyta magát legyőzni – sem az üldöztetések, sem a testét gyengítő, de lelkét sosem megtörő betegségek által. Élni akart, s hosszú, tartalmas élet adatott meg neki.

Ibivel sokat beszélgettünk, szivesen mesélt életéről, s közben megelevenedett a történelem, benne az örökre letűnt régi kisvárosi, vidéki zsidó élet, gyermekkora idillje. Ibi végigélte a sokszor pusztító, de békeidőben is oly sok igazságtalanságot hozó huszadik századot, de történeteiben mégis életének örömteli eseményei, élményei domináltak: azon belül is a szeretett családja. Élettörténetét megosztotta a magyar zsidóság emlékezetét őrző oral history archívummal – a következő generációk számára is.

Zichroná liBráchá – Emléke váljon áldássá“ – e szavakat mondjuk hagyományosan a búcsúzáskor, de mi hálával telve mondjuk, mert mondhatjuk, drága Ibi, hogy a hosszú évek során is mindvégig áldás voltál nekünk. Áldásként éltük meg az együtt töltött időt, a nagy, közös ünnepléseket és a személyesebb találkozásokat egyaránt. Mindig a viszontlátás reményével, sőt, bizonyosságával váltunk el, tekintetedben, mosolyodban is e viszontlátás ígérete ragyogott. S bár most itthagytál bennünket, szomorúságunkban a tőled kapott áldásból merítünk erőt, közösségként, s sokan magánemberként is.

Köszönjünk hogy oly sokáig velünk voltál, s – immáron szívünkben – velünk is maradsz örökké.                                                               R.M.

 

 


Korábbi bejegyzés:

Következő bejegyzés: