Kelemen Katalin rabbi dróséja a Szim Salom Progresszív Zsidó Hitközség Kol Nidré istentiszteletén hangzott el, 2020. szeptember 27-én.
Valaha egyszer hatalmas vihar söpört végig a világon – kezdi mesélni Chai Levy rabbi Bráclávi Náchmán példázatát. Óriási ereje felfordította az egész világot – a szárazföldet tengerré, a tengereket szárazfölddé változtatta. Elérte a király palotáját is, ahol mindent felborított, összekuszált, szétválasztotta egymástól a királyt és királynét, a királyfit, a királylányt, a palota összes lakóját. Ebben a feje tetejére állt világban a térképek elvesztek, a régi utak felismerhetetlenné váltak, mind eltűntek.
Mi a teendő? Új utakat kell találnunk, hogy újrarendezhessük a világot – fűzi hozzá Náchmán rabbi.
A mese mintegy 200 éve íródott, de ránk most úgy hat, mintha ma született volna. A világot sújtó pandémiában mindennapi tapasztalatként éljük meg a világ felfordulását, a kényszerű izolációt, szokásaink, kommunikációnk, egész világlátásunk eddigi útjainak használhatatlanná válását.
A WHO egészségügyi bizottságának egyik vezetője minapi drámai nyilatkozatában a járvány világszerte közel egy millió halálos áldozatáról számolt be, és hangsúlyozta, hogy e szám hamarosan a sokszorosára emelkedhet, ha nem történnek összehangolt lépések a járvány megfékezésére. Az összehangolt lépések szükségessége mostanra az emberiség élet-halál kérdésévé válik. A kooperációnak alapvető működési elvként át kell / kellene hatnia életünk sok más területét is.
Mi az oka annak, hogy ez oly sokszor kudarcot vall? Az akadályozó tényezők közül ma, amikor a személyes önvizsgálat, és önmagunk jobbítása áll a fókuszban, egyet emelek ki: a helyes mértéken túlnövő egonk problémáját.
Ha őszintén ránézünk mindennapi cselekedeteinkre, kommunikációnkra a minket körülvevő emberekkel, észre kell vennünk, hogy sokszor vezérel minket a másokkal való összehasonlítás, a versengés, az „én jobb vagyok a másiknál” a „nekem van/ nekem legyen igazam” késztetése.
A „Kinek van igaza” kérdés Jom Kippúr alkalmából engem – Tatár György írásán keresztül –Kierkegaardhoz, az ő Istenhit elemzéséhez vezetett. Kierkegaard azt állítja, hogy az Isten iránti szeretet egyik alapköve az az elsöprő vágy, hogy Istennel szemben soha ne lehessen igazunk. Kiterjesztve az Istenszeretet e kritériumát magánéletünk intim szféráira, kapcsolataira, „ha valaki csakugyan szeret, az emberközi viszonyokban is kétségbeesve ragaszkodik ahhoz, hogy ne neki legyen igaza” – olvassuk Tatár György szavait. *
Szíven ütő, radikálisan merész állítás, igen magasra állított mérce ez. Mégis az vetődik fel bennem, hogy talán segítségünkre lehet ez a gondolat, amikor újfajta magatartásminták keresésére indulunk. Ha szeretet kapcsolatainkban arra törekszünk, hogy korlátozzuk az egonk túltengését, ez segíthet abban is, hogy a tágabb világ kompromisszum- és kooperációs készségeket igénylő terepein jobban megálljuk a helyünket.
Álljon itt még egy példázat az állandó versengés belénk rögzült attitűdjéről és egy másfajta szemlélet hasznosságáról.
Egy amerikai turista Indiában volt azon a napon, amikor egy szent hegy megmászására induló zarándoklat kezdődött. Ezrek és ezrek indultak el a meredek ösvényen a hegy csúcsa felé. A kisportolt, fitt turista, aki kemény napi edzésekkel jó formában tartotta magát, elhatározta, hogy csatlakozik hozzájuk, hogy részesüljön az élményben. Húsz perc után úgy kifulladt, hogy már egy lépést sem tudott tenni – míg körülötte csecsemőket cipelő asszonyok és botjukra támaszkodó, törékeny öregek könnyedén lehagyták őt. „Nem értem.” – fordult indiai útitársához. „Hogy tudnak ők ilyen jól haladni – míg én alig bírom?” Barátja ezt válaszolta: „Te tipikus amerikai módra mindent próbatételként élsz meg. A hegyet ellenségednek tekinted, le akarod győzni. Így aztán a hegy visszaüt, és persze ő az erősebb. Mi azonban nem meghódítandó ellenségnek látjuk a hegyet. A mi hegymászásunk célja az, hogy eggyé váljunk vele. Ezért a hegy minket felemel és hordoz.”**
—–
*Tatár György: A „másik oldal” Kabbalista esszék, Kalligram, 2014 p. 80.
**Harold S. Kushner: When all you ever wanted isn’t enough, Pan Books, London, 1987 p. 50.
