MIÉRT VAN KÉT SZETT KŐTÁBLÁNK?

A jóvátétel esélyeiről

Kelemen Katalin rabbi dróséja

Kol Nidré 5782 / 2021

 

Mi történik MA az évről évre ugyanahhoz a ponthoz visszatérő ciklikus, szent időben? Hagyományunk szerint ezen a napon jön le Mózes a Szináj hegyéről, ahol 40 napot töltött “az Örökkévaló mellett”1 , hogy újraírja a törvényt az összetörtek helyett az újonnan kifaragott kőtáblákra. Jom Kippúr az a nap, amikor Mózes, kezében a második szett kőtáblával, a megbocsátás, a kiengesztelődés hírével érkezik. Narratívánkban alap-toposz, hogy a kinyilatkoztatott törvényadás nem egyszer, hanem kétszer történik. Szent történetünk része az, hogy az, ami a vétkek, bűnök, indulatok által összetört, újra alkotható. Van lehetőség a megjavításra, a jóvátételre.

Az eltört és újra faragott kőtáblák szimbóluma mindannyiunkhoz szól, személyes életünkben is megszólít bennünket. Sokan voltak és vannak azok, akiknek az életútján valahol valami alapvetően fontos dolog eltörött – vagy létre sem jött. Hogy mi okozta a törést, a hiányt? Vétkek, bűnök, vagy súlyos betegségek, korai veszteségek által okozott traumák, saját életünkben vagy szüleinktől, nagyszüleinktől átörökölve. Történelmi méretű emberi gonosztettek és természeti katasztrófák csapásai… bármi is az ok, semmissé nem tehetjük őket.

Mit teszünk, mit tehetünk velük?

Vannak olyanok, akik megfordítják a sorsot. Szép például álljon itt most előttünk egy nagy hatású magyar származású zsidó gondolkodó jellegzetes 20. századi életútja. Eugene Heimler Budapesten született, jónevű jogász fiaként. A Soában kiirtották egész családját. Ezután úgy döntött, hogy Angliában telepedik le, 1947-től haláláig ott élt. Mentálhigiénés szakemberként az lett a missziója, hogy munkanélkülieket segítsen abban, hogy ki tudjanak lábalni a megrekedtség, céltalanság állapotából. E terület specialistája lett, a WHO és a brit kormány is igénybe vette tanácsadói segítségét, angol és külföldi egyetemi katedrákon és könyvekben adta át tudását. Tanítása esszenciájával, az “aktív figyelés” koncepciójával iskolát alapított – követői ma világszerte használják és oktatják a Heimler módszert – többek között segítő foglalkozásúak képzésében.

A fiatal Heimler Jancsi életében saját apja volt az első munkanélküli, akivel találkozott. A numerus clausus idején apját megfosztották jogászi állásától és politikai karrierétől. “Egy éven belül úgy viselkedett, úgy gondolkodott, mintha legalább húsz évet öregedett volna. Minden iránt elvesztette érdeklődését, teljesen depressziós lett, naphosszat az ablaknál ült, észre sem véve semmit, ami körülötte történik.” – idézi fel akkori életüket Heimler a felnövekvő fiú szemével, akinek ezzel a tragédiával kellett együtt élnie.

A háború után, választott új hazájában, az életcéljukat és életkedvüket vesztett munkanélküliek felé fordulva Heimler úgy érezte, hogy legalább nekik segít új értelmet találni életükhöz, hozzájárulni apátiájuk gyógyításához, ha már a saját apján nem tudott segíteni. “Motivációink nem feltétlenül jó, vagy pozitív tapasztalatokból származnak, ellenkezőleg, gyakran a fájdalom a hajtóerő egy értelmes életcél felé. Nem az a kérdés, hogy miért van a fájdalmunk, hanem hogy mit kezdünk vele”. – fogalmazta meg életfilozófiáját „Gyógyító visszhang” című könyvében.2

Személyes életünk tragédiáiból fakadó jóvátételi, azokat mintegy megjavító szándékkal megélt élettörténetekkel nem csak híres embereknél találkozunk, hanem közvetlen környezetünkben, sőt saját magunkban is felfedezzük ezt a tendenciát. Mi motiválhat például egy húszéves fiatalt arra, hogy a mentős ápolói hivatást válassza? E lány egy olyan családból jön, amelyben az édesanya sok éve korai demenciában szenved. Az édesapa pedig – a feleségéről való gondoskodás sok éves, emberfeletti terhe alatt összeroppanva – gyógyíthatatlan betegséget kapott, melyben a leány ápolta, majd idejekorán elhunyt.

De nem kell feltétlenül mindenkinek mások megmentőjévé, hőssé válnia ebben a reparációs folyamatban. Ha ki tudjuk gyógyítani saját magunkat sebeinkből, az is pozitív változást idéz elő a világban. Hiszen harmonikusabb személyiségünk új viselkedési mintákra sarkall bennünket, s ez kisugárzik másokra is.

Tökéletesség és tökéletlenség… Csodálatunkra méltóak azok, akik megértik és elfogadják a tökéletlenség, a töröttség állapotát és kreatív módon használják is azt.

Mese a törött korsóról.

“Volt egyszer egy öregember, aki vízhordással kereste a kenyerét. Volt két nagy cserépedénye, ezeket felakasztotta arra a botra, amit a nyakában egyensúlyozott, s így járt nap mint nap vízért a patakhoz. Az egyik korsó tökéletes volt. Az öreg minden nap telemerte vízzel, s úgy vitte benne a vizet a faluig, hogy egyetlen csepp sem csurrant ki belőle. Ám a másik edényen volt egy repedés. A pataktól a faluig tartó hosszú séta közben a megrepedt edényből folyamatosan csöpögött a víz, s mire hazaértek, az edény már csak félig volt vízzel. Így ment ez két teljes évig. A sértetlen edény büszke volt teljesítményére. A szegény törött edény viszont szégyellte tökéletlenségét és nyomorultnak érezte magát. Egyik nap meg is szólította az öregembert a pataknál. Azt mondta neki nagy bánatosan: «Szégyellem magam a repedésért. Velem csak feleannyi vizet tudsz szállítani, mint a másik edénnyel.»
Az öreg elmosolyodott, és így válaszolt a cserépnek: «Észrevetted, milyen szép virágok pompáznak az ösvényen azon az oldalon, ahol te himbálózol? Ezek a virágok csakis a te oldaladon nyílnak. Ez azért van így, mert régóta tudok a repedésedről, és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára Mindennap te locsoltad meg őket, amíg szép lassan hazasétáltunk Én pedig két éve ezekkel a gyönyörű virágokkal díszítem a házamat. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házamat.»3

Ezen a Jom Kippúron kívánom mindannyiunknak, hogy fel tudjunk nőni e kínai példázat hősének bölcsességéhez. Még inkább kívánom, hogy adassék meg kinek-kinek az, hogy ne kelljen idős koráig várnia ennek az életszemléletnek az elsajátítására.

Ahhoz, hogy – egyetlensége okán különleges kincs – életünk ne váljék egy törött cserepek közötti folyamatos bukdácsolássá, nagyfokú erkölcsi bátorságra is szükségünk van. Az erkölcsi bátorság az a képesség, hogy szembenézünk minden egyes új helyzettel, döntést hozunk bennük, majd továbblépünk. Ezt sokszor nem könnyű megtenni. De éppen ennek a nehézségén segít a második szett kőtábla gondolata: döntéseink nem abszolútak, nem visszavonhatatlanok – mindig van lehetőség a megtérésre, a változtatásra, az összetörtből újat alkotásra. Arthur Green kortárs amerikai rabbi szerint ezzel a vízióval az élet végtelen nagy kihívást jelent és végtelenül izgalmassá válik.

 

1 2Mózes 34:28
Eugene Heimler: Gyógyító visszhang (ford. Mód Anna) – The Healing Echo, Souvenir Press, London, 1985
Mesék boldog öregekről. Válogatta, szerkesztette és az előszót írta Boldizsár Ildikó, Magvető Kiadó, 2018


Korábbi bejegyzés:

Következő bejegyzés: