Nézeteink

A SZENTÍRÁSRÓL

A progresszív zsidóság meggyőződése az, hogy a Tóra a zsidó nép szívében és fejében született meg.

Sokan vallanak más nézetet. A Tóra isteni eredetében hisznek (Torá min-hásámájim) miszerint Mózes öt könyve Isten szava, amit a Szináj-hegyen nyilatkoztatott ki. Ezért a Tóra tökéletes és minden részletében örök igazságot hordozó mű, minden egyes parancsa szó szerint értendő és betartandó, semmit nem szabad belőle elutasítani vagy figyelmen kívül hagyni. Az Isten által adott Tóra egyetlen betüje sem fölösleges vagy téves. Ha valami érthetetlennek vagy ellentmondásosnak tűnik számunkra benne, az az emberi elme korlátaival függ össze. Ezt az álláspontot képviseli az ortodox judaizmus, a keresztény fundamentalizmus és a legtöbb múltbeli kommentátor.

Azoknak, akik a Tóra isteni szerzősége helyett abban hisznek, hogy a Tóra ember-alkotta mű, két alapvető kérdést kell feltenniük maguknak

Van-e Istennek valami köze a Tórához?

Miben különbözik ez a könyv minden más, számunkra fontos könyvtől?

Isten – fundamentalista értelemben – nem szerzője a Tórának, de a Tóra az a mű, amely arról szól, hogy az emberiség hogyan tapasztalta meg Istent, hogyan találkozott vele. Mivel a Tóra-hagyomány szájról-szájra adódott át, és csak generációk hosszú sora után foglalták írásba, végső formájában különböző korok egymástól eltérő gondolatait őrzi Istenről és emberről. Azok, akik megelégszenek ennyivel, a Tórát elsősorban az ókor egy fontos dokumentumának tekintik, amelyből sokat tanulhatnak őseik világképéről. Mi azonban tovább is megyünk. Azt állítjuk, hogy a Tóra az ősi Izrael Isten-kereséséről valló „feljegyzése”. Arra vállalkozik, hogy az Emberi és Isteni találkozásának nagy pillanatait rögzítse. A Tóra-hagyomány egy magasfokú spirituális érzékenységű népet állít elénk. Nem Isten tehát a szöveg szerzője, hanem az emberek, de az ő hangjukon keresztül Istené is hallatszik, ha nyitott füllel és nyitott lélekkel hallgatjuk.

Ezen a meggyőződésen alapul a „progresszív reveláció” teológiai elmélete. Eszerint a Tóra-adás nem egyszeri aktus volt, hanem Szináj óta folyamatosan, nemzedékről nemzedékre – és minden egyes zsidó számára egyénileg is – megélhető intezív létélmény, a buberi értelemben vett „találkozás (Begegnung)”. „A Tóra 70 (azaz végtelenül sok) arca” rabbinikus kifejezés is azt bizonyítja, hogy már vagy másfél évezreddel előbb élt őseink is érzékelték ennek a műnek a különleges gazdagságát és nyitottságát, ahogyan történelmi kortól, helytől, társadalmi körülményektől, személyiségtől függően mindenkinek mást és mást tár fel magából.

A progresszív kinyilatkoztatás tétele nem mond ellent annak a felfogásunknak, hogy megengedett és szükséges is kritikai szemlélettel, szelektíven viszonyulnunk a Biblia szövegéhez. A maguk korának kultúrájában és erkölcseiben gyökerező tanítások és törvények közül vannak olyanok, amelyeket elvetünk.

 

A KÓSERSÁGRÓL

A héber kasrut főnév jelentése: alkalmasság, helyesség; a kaser melléknév pedig alkalmasat, helyénvalót jelent. A rabbinikus törvényekben a kasrut a szertartások helyes megtartására vonatkozik, kaser pedig azt jelenti, hogy valaki vagy valami alkalmas valamely vallási célra. A kaser szóval jellemeznek rituális tárgyakat, például egy széfer tórát (Mózes öt könyvét tartalmazó tekercset), egy tfilint (imaszíjat), egy cicítet (imasál sarkán lévő rojtot), vagy egy mikvét (rituális fürdőt), ha maradéktalanul megfelelnek a rabbinikus törvényeknek. Ha nem tesznek eleget a rabbinikus törvényekben előírtaknak, paszulnak, azaz alkalmatlannak minősülnek. A kaser szót használják a rabbinikus bíroság előtt tett tanúvallomásra vagy hiteles dokumentumokra is.

A kaser illetve kasrut szavakat leginkább ételekkel kapcsolatban használják és ismerik. Azzal, hogy megszabta, mit ehetnek és ihatnak a zsidók, és mit hogyan kell elkészíteni, a kasrut volt a judaizmusnak a többi vallástól való elkülönítésének egyik legfőbb eszköze. Azok a mai zsidók, akik az étkezési előírásokat az isteni törvények részének tekintik, kötelezve érzik magukat, hogy mind otthonukban, mind azon kívül a legapróbb részletekig ragaszkodjanak a kasruthoz. A törvények feltétlen isteni eredetét kétségbe vonók  közül egyesek bevett zsidó szokásnak tekintik az étkezési előírásokat, és betartják azokat, mert gazdagítják életüket.

A zsidó étkezési előírások történeti eredete, akárcsak értelme, homályos. A vérfogyasztás tilalmát kivéve a bibliai kasrut a hukkim (’rendelkezések’) név alatt összefoglalt törvények csoportjába tartozik, amelyeknek nincs semmilyen nyilvánvaló értelme. A bibliamagyarázók a higiénét, a vallási elkülönülést, a fegyelem gyakorlását hozták fel indokul a kasrut törvénnyé emelése és követése mellett, ám ezeket és még további, egyaránt elfogadható felvetéseket a történelmi bizonyítékok nem támasztják alá eléggé ahhoz, hogy többnek tekinthessük őket puszta feltételezéseknél. A vérről szólva, a Tóra azt mondja: „mert a test lelke a vérben van… senki se egyék vért közületek…” (Lev. 17, 11-12)

A Biblia az első fejezettől kezdve tartalmaz az étkezéssel kapcsolatos utalásokat. Az első embernek növényevőnek kellett lennie, mert „ezt mondta Isten: Nektek adok az egész föld színén minden maghozó növényt, és minden fát, melynek maghozó gyümölcse van: mindez legyen a ti eledeletek” (Gen. 1, 29). A mondabeli Noé láthatóan különbséget tudott tenni a „tiszta” és a „tisztátalan” állatok között, amikor összegyűjtötte bárkája állatseregletét (Gen. 7, 2). Jákob és a titokzatos „valaki” tusakodásának leírásában azt olvashatjuk, hogy „ezért nem eszik meg Izrael fiai mindmáig a csípő forgócsontján levő inat, mert ütés érte Jákob csípőjének forgócsontján az inat”. (Gen. 32, 33)

A legtöbb étkezési szokás a Szináj-hegy utáni. Tiltott ételekre (vérre, zsírra, természetes halállal kimúlt vagy ragadozók által szétszaggatott állatokra, gyümölcsökre és gabonafélékre bizonyos időben és helyzetekben, papi fogyasztásra félretett ételekre) való utalást a Tóra minden részében találunk. A megengedett és a tiltott emlősök, madarak, halak illetve rovarok felsorolását a Leviticus 11. és a Deuteronomium 14. fejezetében találjuk. A gödölye anyja tejében való főzésére vonatkozó tiltás háromszor szerepel (Exod. 23, 19; Exod. 34, 26; Deut. 14, 21).

A bibliai idők után a kasrut kiterjedt, és részletesebbé vált a fogyasztható emlősök és madarak levágását, a hús és a tej tiltott keveredését, a tiltott borokat, a peszach idején tiltott ételeket és italokat, valamint a ételek otthoni tárolását és elkészítését illetően.

A rituális kérdésekre aprólékosan ügyelők által napjainkban követett formájában a kasrutot következőképpen foglalhatjuk össze:

1) Növények

Az új termésből való gabonát nem szabad megenni peszach második napja előtt. A fa gyümölcsét nem szabad megenni az ültetését követő első négy évben. (Általában úgy tartják, ez a szabály csak Izrael földjén érvényes.) Peszach ünnepe alatt tilos erjesztett ételt és olyan gabonaneműt fogyasztani, amit nem óvtak meg a nedvességtől/erjedéstől. Tilos a nem zsidó felügyelet alatt készített bor és égetett szesz fogyasztása. A szombati vagy ünnepi kalács sütése előtt a pék elvesz egy részt a tésztából (chala) és elégeti, miután egy különleges áldást mond rá.

2) Emlősök

Csak hasított körmű kérődzőket szabad fogyasztani, és ezzel gyakorlatilag a szarvasmarhára, a juhra, a kecskére és az őzfélékre szűkül a kör. A hátsó fertályt csak bizonyos inak és idegek eltávolítása után szabad megenni (lásd a Gen. 32, 33-ra tett korábbi utalást). Az állat torkát kell átvágni egy éles késsel úgy, hogy elmetssze a légcsövet, a nyelőcsövet, a nyaki artériákat és a nyaki vénát, és a vér gyorsan távozzon a tetemből. Ahogy az agy vérellátása megszűnik, az állat elveszti eszméletét. A vágást (sechita) különlegesen képzett mészáros (sochet, sakter) hajtja végre, aki a helyi rabbinátus engedélyével és felügyeletével végzi munkáját. A vágás után a sochet megvizsgálja az állat tüdejét, és ha betegségre utaló jelet lát, a tetemet nevelá-nak nyilvánítja, és elveti. Ha bizonyos hibákat talál a tetem egyéb részein, terefá-nak minősíti, és szintén elveti. Kérdéses esetekben a felvigyázó rabbi dönt.

3) Madarak

Csak a csirke, a kacsa, a liba, a pulyka, a fogoly, a páva, a fácán, a galamb, a fürj és a veréb fogyasztható, feltéve, hogy sakter vágta le.

4) Halak

Csak az uszonyokkal és lehántható pikkellyel rendelkező tengeri élőlényeket szabad fogyasztani. Levágásukra nincsenek szabályok, de a halásztól vagy halkereskedőtől elváratik, hogy kerülje a szükségtelen kegyetlenkedést.

5) Állati termékek

A tiltott madarak tojásai, a tiltott halak ikrája és a tiltott állatok teje nem fogyasztandó. Csak rabbinikus felügyelet alatt készült sajtot szabad enni, mert számos sajtféle tiltott állaból származó tejoltóval készül.

6) Háztartási szabályok

A húst főzés előtt fél órán át vízben kell áztatni, majd még egy órát sóban kell állni hagyni, hogy a lehető legkevesebb vér maradjon benne. (Ez nem vonatkozik a halra.) A májat késsel fel kell vágni, kicsit megsózni, és tűzre tenni, hogy a lehető legkevesebb vér maradjon benne. Ha egy cseppnyi vér van a tojásban, ki kell dobni. Tejes és húsos étel nem keveredhet, nem főzhető és nem ehető együtt. (Halat szabad tejjel keverni, hússal azonban nem.) A húsos és a tejes ételeket külön kell tárolni, és külön-külön edények, étkészletek, evőeszközök és mosogatóeszközök kellenek mindegyikhez, továbbá mindenből még két készlet peszachra. Ha húst evett az ember, bizonyos ideig (helyi szokástól függően 1-től akár 6 órát) várnia kell, mielőtt tejet vagy tejterméket fogyaszt. A növényi termékek szabadon keverhetők hússal, hallal vagy tejjel.

Mi a progresszív judaizmus álláspontja a kasrutról?

A progresszív judaizmus elismeri az étkezés vallási dimenzióját, és szorgalmazza az evés előtti és utáni áldást és köszönetmondást Istennek. Nyilvános szinten — zsinagógáinkban és közösségi eseményeinken — ésszerű mértékig megtartjuk a kasrutot, de egyéni szinten minden progresszív zsidó maga döntheti el saját belátása és lelkiismerete szerint, hogy megtartja-e vagy sem.

Noha progresszív zsidó körökben szokás „kóser” bort használni a szertartásokon, a progresszív judaizmus kategorikusan elutasítja a nem zsidók által termelt bor tilalmának hagyományos indoklását, hogy tudniillik az afféle bort bálványimádó italáldozathoz használhatták. Abban az igen valószínűtlen esetben, ha a újra felbukkannának efféle pogány szokások, vajon mi biztosítaná, hogy a „kóser” bort ne használják italáldozathoz?

A progresszív zsidók jelentős része vallási élete szempontjából teljességgel közömbösnek tekinti a kasrutot, és ezt a nézetüket csak erősíti, hogy sok, más tekintetben a parancsolatokat nem követő zsidó háztartásban milyen nagy súlyt fektetnek a kasrutra. Ezek a “klasszikus” progresszívek gyakorta rossz véleménnyel viseltetnek az olyan típusú zsidóság iránt, amelyben a rituális jellegű parancsolatok kínos betartása gyakran párosul a judaizmus erkölcsi felszólításaival szembeni meglehetős közönnyel.

Ugyanakkor napjainkban egyre több az olyan progresszív zsidó, aki kevesebb fenntartással és több rokonszenvvel viseltetik a rituálé iránt, mint annak idején a progresszív/ reform / liberális judaizmus kezdeményezői. A modern progresszív zsidók között vannak, akik a zsidó étkezési előírásokat a zsidó életforma nagy múltra visszatekintő, megőrzésre érdemes részének, s mint ilyet újra felértékelendőnek tekintik.

Bár a progresszív zsidók általában elvetik a kasrut isteni eredetének gondolatát, lehet, hogy az alábbi okok valamelyikére vagy mindegyikére való tekintettel mégis megtartják a zsidó étkezési törvényeket:

  • Azért, hogy növeljék a „szentség” érzését.
  • Hogy azonosuljanak a zsidó múlttal és a kóserságot tartó mai zsidókkal.
  • Hogy a törvényeket szigorúan tartó zsidók is ehessenek otthonukban.
  • Hogy az étvágy korlátozásával erkölcsi fegyelmet gyakoroljanak egy olyan világban, ahol sokan éheznek, és sok tiltott étel (békacomb, homár stb.) az állat súlyos szenvedése árán kerül az asztalra.

A sehita részben az állat szenvedésének csökkentéséét szolgálja, és jelenleg nincs ennél ténylegesen humánusabbnak mondható vágási eljárás. Mindamellett sok zsidó erkölcsileg visszatetszőnek találja az állati élet elvételét, és következetesen tartózkodik mindenféle hús fogyasztásától. Számukra a vegetarianizmus ad választ, és való igaz, a múltban is és napjainkban is számos kimagasló zsidó személyiség ezt az utat választotta.

Mielőtt dönt a kóserság részleges vagy teljes megtartásáról vagy elvetéséről, a progresszív zsidónak tudnia kell, milyen jellegzetes része volt népünk életmódjának, és milyen hatékony eszköze volt a zsidóság összetartásának. A legalapvetőbb emberi tevékenység megszentelésének és megfegyelmezésének gondolata a legmodernebb zsidók számára is követendő lehet.

 

A HALÁLRÓL ÉS A GYÁSZRÓL

A halál a túlvilág helye a zsidó gondolkodásban

Minden vallás a maga módján néz szembe az ember halandóságával. Némelyikben ez a spirituális útkeresés elsődleges területe; másokban, köztük a judaizmusban, nem ez a téma áll a figyelem középpontjában. Ez abból fakad, hogy a zsidó törvények és a zsidó gondolkodás egésze azon az erős meggyőződésen alapul, hogy energiáinkat erre a világra, erre az életre, erre a kézzelfogható létre kell irányítanunk; a bizonytalanságokkal teli eljövendő életen (olám hábáá) nem érdemes túl sokat spekulálni. Ezt a szemléletet tükrözi az a tény, hogy az ittmaradókról, a gyászolókról történő gondoskodás, a veszteség megélésének és feldolgozásának, majd az életbe való visszatérésnek a törvényei egy bámulatos részletességgel és pszichológiai bölcsességgel kidolgozott rendszert alkotnak a judaizmusban.

A holttesttel kapcsolatos halachikus problémák – progresszív válaszok

Amíg élünk, testünk a lélek tartálya. A lélek eltávozása után a zsidó felfogás szerint a halott test „tisztátalanná” válik, ami nem jelent egyebet, mint hogy nem a megfelelő helyen van, vagy nem a megfelelő állapotban. Az élő test egy személy, akit az emberi lénynek kijáró méltósággal és tisztelettel kell kezelni; a halott testnek ugyanilyen méltóság és tisztelet jár, de a holttestet el kell távolítani arról a helyről, ami nem az ő helye. A halottak tisztelete (kibbud hámét) az egyik legfontosabb zsidó érték, és a hamvasztás, a boncolás és a szervátültetés körüli viták ennek a fogalomnak a különböző értelmezéséből fakadnak.

A judaizmus különböző fejlődési szakaszaiban különböző nézetek alakultak ki a halál utáni életre vonatkozóan. A talmudi időktől kezdve uralkodóvá vált az idők végezetével bekövetkező testi feltámadásba vetett hit. Az ortodoxia máig is megőrizte ezt a hitet. Ebből következően tiltja a hamvasztást, mert az elpusztítaná az os coccyx-et: azt a gerinc alján található csontot, amelyből a hagyomány szerint a feltámadás be fog következni. A progresszív zsidók általában elutasítják a testi feltámadás eszméjét; s a lélek halhatatlanságát – a hagyományos zsidó szellem másik meghatározó irányvonalába illeszkedve –  függetlennek tekintik a test mindenkori állapotától.

Ez lehetővé teszi számunkra azt, hogy – a holttestnek kijáró minden tisztelet megadása mellett –  szabadabban, más szempontokat is mérlegelve tudjunk dönteni az alábbi kérdésekben:

1) Boncolás

A boncolást a hagyományos zsidó körök ellenzik, a temetés késleltetése és a testen történő vágások tilalma miatt. Progresszív hitközségek azonban megengedhetőnek tartják – az orvostudomány fejlődésében, s így közvetve emberéletek megmentésében játszott fontos szerepére gondolva. Olyan államokban, ahol az állam törvénye előírja a boncolást, „az irányadó törvény a (befogadó) ország vonatkozó törvénye” (Nedárim 28a.) elv szerint kell eljárni.

2) Szervátültetés

Annak megítélése, hogy egy halott zsidó ember valamely szervét át szabad-e ültetni egy élő testébe, azért kavar nagy viharokat, mert ez megszegi a holttest megcsonkításának tilalmát, és azt a tilalmat, hogy a holttestből bárkinek bármiféle haszna származzék (Hullin 11b, Ávodá Zárá 29b.). Ezek a törvények azonban alárendelődnek annak az elvnek, amely szerint egy ember életének a megmentése érdekében minden szabály megszeghető, az összes törvény áthágandó  a gyilkosság, az incesztus és a bálványimádás tilalma kivételével (Peszáchim 25a).

3) Hamvasztás

A hamvasztást már a legkorábbi időkben is ismerték; a zsidó hagyományban oly mélyen gyökerező ellenérzést e temetési móddal szemben valójában az váltotta ki, hogy a zsidókat körülvevő népek kulturájában ez igen elterjedt volt; igy a zsidók hukkát hágójim-nak azaz a zsidóságtól idegen szokásnak nyilvánították. Tacitus római történetíró jegyzi meg, hogy „…a zsidók inkább eltemetik, mintsem elégetik halottaikat” (Historiae 5/5) Ez a hagyomány a Biblia egy versének szó szerinti értelmezésén alapul: a kivégzett és felakasztott bűnöző „holttestét ne hagyd éjjelen át a fán, hanem el kell temetned őt az nap…” (Deuteronomium 21.23) A Sulchán Áruch (Jore Dea 362) ebből a sorból következteti ki a földbe való temetés általános törvényét.

A bibliai ősapák és ősanyák idejében a helyi szokás a föld fölé temetés volt, ahogyan arról a Máchpéla barlang megvételének történetéből értesülünk (Genezis 23. 1-20). Ez a hagyomány változott később a föld alá temetésre, egy jóval későbbi fejlődési szakaszban pedig az addig pusztán egy sima fehér lepelbe csavart holttestet koporsóba is helyezték. Mindazonáltal a hamvasztás is előfordult Izrael történetében már a bibliai időkben is, bár csak kivételes körülmények között (lásd Saul király halálát: I. Sámuel 31:12-13 és Ámosz 6:10).

A XIX. század második felére a hamvasztás gyakorlata igen elterjedtté vált Amerika és Európa szerte – és voltak olyan rabbik, akik engedélyezték, mások elítélték.

A zsidóság valószínűleg a jövőben is megosztott marad a hamvasztás megítélésében.

A liberális zsidóság, miközben fenntartja és támogatja a temetés hagyományos módját, nem emel ideológiai kifogást a hamvasztás ellen. A progresszív hitközségek arra helyezik a hangsúlyt, hogy az elhunyt és hozzátartozói személyes kívánságai teljesüljenek. Az élők és a holtak iránti tisztelet kinyilvánítása jegyében a hamvasztásos temetések ugyanolyan méltóságteljes és hagyományos gyász-szertartással zajlanak, mint a koporsós temetések és az ezt követő gyászolási rítusokban sincsenek különbségek.

A progresszív zsidó temetés sajátosságai

  • A nők és a férfiak együtt ülnek a ravatalozóban.
  • A Káddis mondáshoz nem feltétlenül szükséges a minján.
  • A Káddis-mondásból nincsenek kizárva a nők, az elhunyt legközelebbi női családtagjainak ugyanúgy jogában áll Káddist mondaniuk, mint a férfiaknak.
  • A kohaniták nincsenek kizárva a temetésen való részvételből.
  • A keriá (a ruha bevágása) szertartását általában nem gyakorolják.

 

A NŐK SZEREPÉRŐL A ZSIDÓSÁGBAN

A régi időkben a nőket gyakran vagyontárgyaknak tekintették, nem pedig önálló, jogokkal és felelősséggel bíró emberi lényeknek. Így sok, a nőket érintő bibliai törvény a nőknek a tulajdon védelméhez hasonló védelmét tartalmazza. Például a tizedik parancsolat azt mondja, senki ne kívánja más feleségét, sem egyéb tulajdonát.

Ugyanakkor pozitív példákat is találunk a Bibliában a nőkkel való bánásmódra vonatkozóan. Celofhád lányainak történetében Mózes megfontolta és elfogadta a nők javaslatát (Numeri 27, 1 -11). A Bibliában szerepelnek a családjukban és a közösségben vezető szerepben lévő és nagy befolyással rendelkező nők, mint például Mirjam és Debóra. Olyan nőalakok, mint Hanna és Rut ma is az erő, a bátorság és a hűség példái lehetnek számunkra.

A posztbiblikus irodalom azt tükrözi, hogy a nők egyre távolabb kerültek a közélettől. Egy igen tekintélyes talmudi szakasz úgy rendelkezett, hogy a nőknek nem szükséges megtartaniuk bizonyos parancsolatokat, így pl. azt, hogy a szukkában lakjanak. Noha egyes parancsolatok megtartását (Kiddusin 1:7) nem tiltották meg a nőknek, csak felmentették őket alóla, mégis egyre jobban kiszorultak a zsidó élet fontos és többnyire nyilvános területeiről, a tanulásból és az imádkozásból. Másrészt vannak olyan parancsolatok, például a chanukkai gyertyagyújtás (B. Talmud Sabbat 23a) és az Eszter-történet meghallgatása Purimkor (B. Talmud Megilla 4a), amelyek megtartását megkövetelik a nőktől, de ezekre a kivételekre külön indoklást adnak.

Ugyanakkor tudjuk, hogy évszázadokon át voltak női tanítók és vezetők. Például Beruria, II. századi talmudtudós halachikus határozatokat hozott és rabbikat tanított (B. Talmud Berakot 10a), és a Kr. u. 50-ben született Imma Salomra is hivatkoztak (B. Talmud Nedarim 20b). A XVI. században élt Dona Garcia Mendes a szefárd zsidó közösség egyik vezetője volt.

A nők azért tartózkodnak az ortodox zsinagógában a karzaton, vagy lent, a hátsó sorokban, sok helyütt függönnyel vagy ráccsal (mechicával) is elválasztva a férfiaktól, hogy a talmudi megfontolást (Misna Ávot 1:5) követve megóvják a férfiakat attól a “kísértéstől”, amelynek a közelükben tartózkodó nők kitehetik őket: vagyis attól, hogy a nők erotikus vonzása megakadályozza a férfiakat az imára és a Tóra szavára való koncentrálásban. A progresszív judaizmus elveti ezeket a törvényeket, mert előítéletesek, fölöslegesek, és ártalmasak – a nőkre, a férfiakra és az egész zsidó életre egyaránt. A progresszív zsinagógákban a férfiak és a nők együtt ülnek az istentiszteletek alatt, hiszen minden hittárs egyenlő, és így a családok is mindig együtt imádkozhatnak.

Büszkék vagyunk arra, hogy a nők központi szerepet töltenek be a zsidó család életében. Olyan micvák (parancsolatok) megtartásával, mint pl. a sabbati gyertyagyújtás, a nők óriási mértékben járulnak hozzá családjuk zsidó identitásának kialakításához.

A progresszív judaizmus mindig is egyenlő szerepet és részvételt szánt a nőknek a zsidó élet minden területén. Az elsők között avatott női rabbikat, és ma is elkötelezetten ápolja a mozgalomhoz tartozó nők tehetségét. A progresszív zsidóság a leghatározottabban hiszi, hogy a zsidó rituális élet összes, akár nyilvános, akár magán jellegű területét meg lehet és meg kell nyitni a nők előtt, ide értve a tálit (imasál) és a kipa (fejfedő) viselését, és a Kaddis mondását. E parancsolatok megtartása soha nem volt tilos a nők számára, mindössze felmentették őket alóluk, mert úgy gondolták, a nőknek más feladataik vannak. Nincs olyan törvény a zsidó jogban, ami kifejezetten megtiltaná a nőknek ezeket a tevékenységeket. Ellenben a Misna arról értekezik, kötelező-e vagy “fakultatív” a nők számára a cicít (imasál sarkain található rojtok) viselése. Elvetjük az olyan szokásokat, amelyek azért alakultak ki, hogy kizárják a nőket egyes rituális tevékenységekből és bizonyos tanulmányokból. A zsidó közösségnek több mint a felét a nők adják, s a progresszív mozgalom teljes értékű tagjaiként és részvevőiként tekint rájuk. Szorgalmazzuk, hogy a nők tanuljanak és részesüljenek alapos zsidó oktatásban, s így megalapozott döntéseket hozhassanak vallási életükről.

A progresszív zsidóság minden nőt a közössége vallási életében való tevőleges részvételre bátorít. Erre ad példát Lily Montagu élete. Kivételezett és szigorúan ortodox családból származott. Mégis, már 16 éves korától látta: a judaizmust az a veszély fenyegeti, hogy a többség számára értelmetlenné válik, ha puszta szokássá válik. 1899-ben megírta A judaizmus jelenlegi spirituális lehetőségei című cikkét, amely aztán a Zsidó Vallási Egyesület megalakulásához vezetett 1902-ben. (Ez az angliai Union of Liberal and Progressive Synagogues elődszervezete). Lily Montagu gyakran rabbiszerepet töltött be; prédikált és szertartásokat vezetett.

Fontosnak tartjuk a nemek egyenlőségét a vallásoktatásban. Az életciklus során a lányok a fiúkéval azonos vallási szertartásokon vesznek részt. A lányoknak és a fiúknak egyaránt tartanak a zsinagógában névadási szertartást, melyben az anya szerepe nem kevésbé fontos, mint az apáé. A hagyományos bármicvá (‘a törvény fia’) mellé bevezettük a bátmicvá (‘a törvény leánya’) szertartását tizenhárom éves korban. A lányok és a fiúk ugyanabban a korban kezdik a vallásos tanulmányaikat, és ugyanabban az oktatásban részesülnek. Az intézményes zsidó oktatás kiterjesztése a lányokra a németországi korai reformerek egyik első újítása volt.

Az oktatás terén biztosított egyenlőséggel a progresszív zsidóság megteremti annak lehetőségét, hogy a felnőtt nők mindenben részesei lehessenek közösségük vallási életének. A tóraolvasás és a szertartások vezetése mellett a progresszív zsinagógák nő tagjai igen jelentős részt vállalnak egyéb micvák, pl. a beteglátogatás és az idegenek vendégül látása teljesítésében.

A progresszív zsidóság lehetővé teszi, hogy a nők teljes és tartalmas vallási életet élhessenek. Az irányzat egésze felismerte a nemi szempontból “befogadó” nyelvhasználat szükségességét a liturgiában mindazon nyelvekben, amelyeknek nyelvtana használja a nemek szerinti megkülönböztetést –  ahelyett az egysíkú szemlélet helyett, amit Isten hímnemű lényként való említése jelent. Ez a progresszív közösségbe vonzhatja azokat a nőket, akik esetleg lényüktől idegennek és távolinak érezték a hagyományos liturgia nyelvét.

Újabban egyre több Ros Chódes-kör alakul világszerte, melynek kerete az újhold megünneplésének “régi-új” szertartása. Ezekben a csoportokban a zsidó nők a saját spiritualitásukat és zsidó identitásukat úgy kívánják megélni, hogy a hagyomány szálait kreatív, új rítusokkal fonják össze.

 

A ZSIDÓ HÁZASSÁGRÓL

A zsidó hagyományban a házasságot mindig is nagyra értékelték. A házasodást kötelességnek tekintették, és a nőtlenséget, amit kisebbségi szekták, pl. az esszénusok gyakoroltak, a judaizmus irányadó része sosem pártolta. A régi időkben a papok általában megházasodtak, akárcsak a lelki gondozásban őket felváltó rabbik.

A judaizmus szerint a házasság három egymással összefüggő célt szolgál. Először is az emberi faj szaporodását, amint azt a Genezis 1:28 parancsolja: „Szaporodjatok és sokasodjatok!” A talmudi törvény szerint akkor tekinthető úgy, hogy egy férfi eleget tett e kötelezettségének, ha legalább egy fia és egy lánya született, mint ahogy Isten is férfit és nőt teremtett az Édenkertben.

Másodszor, a házasság lehetőséget ad a szeretetteli társkapcsolatra. Újból csak a Genezis könyvének szavaival: „Nem jó az embernek egyedül lennie… Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek egy testté.” (Gen.2:18, 2:24). Ideális esetben a házasság kölcsönös hűségen, tiszteleten és megbecsülésen alapuló, életre szóló kapcsolat. Kétségtelen, hogy a hagyományos források, amelyek a régi patriarchális társadalmat tükrözik, a házasságot alapvetően férfiszemszögből nézik, ugyanakkor figyelemreméltóan nagy hangsúlyt kapnak a feleség gazdasági, társadalmi és szexuális jogai. Egy mértékadó rabbinikus tanítás azt a férjet dicséri, aki „úgy szereti feleségét, mint önmagát, és még magánál is jobban tiszteli” (Babiloniai Talmud, Jebamot 62b).

Harmadszor, a házasság létrehozza a családot, mint a társadalom alapvető egységét, és az otthont, mint a „kis szentélyt” (Ezékiel 11:16). Ez az a hely, ahol a gyermekek szüleik szerető oltalma és vezetése alatt nőhetnek fel, és ahol a zsidó vallás gyakorolható és nemzedékről nemzedékre továbbadható.

Ez, nagy vonalakban, a zsidó házasság filozófiája. Hozzátehetjük még, hogy a zsidóknál és általában az ókori világban a romantikus szerelem – ez a középkori európai fogalom – csekély vagy semekkora szerepet nem játszott a házasságban, amit általában a szülők hoztak össze. Manapság a legtöbb zsidó közösségben a fiatalok maguk választják meg házastársukat: a zsidó jog nem engedi, hogy valaki akarata ellenére házasodjék. Ezzel együtt bizonyos esetekben választásukat számos korlátozás éri.

Talán fölöslegesnek tűnik, ha azzal kezdjük, hogy a zsidó házasság monogám; csakhogy ez nem mindig volt így. A bibliai és a talmudi időkben a többnejűség megengedett volt (nem így a többférjűség), s bár egyre ritkábban gyakorolták, csak a XII. században tiltották meg hivatalosan az askenázi zsidók között, és a szefárd zsidóknál elméletileg ma is megengedhető, amennyiben az adott ország törvényei is lehetővé teszik.

Egy idevágóbb korlátozás az, miszerint zsidó házasság csak akkor köthető, ha mindkét fél zsidó. A vegyes házasság ellenzése a zsidóságban régente abból a félelemből fakadt, hogy a pogány hatások aláássák a nemzet vallási életét, ma pedig –  a Soá utáni nagymértékű asszimiláció és a magas arányú vegyes házasságok korában – a zsidó nép fönnmaradása feletti aggodalmakból.

Kétségtelen, a statisztikai felmérések is megerősítik azt a feltevést, hogy az olyan pároknak, akiknek közös az életszemléletük és a vallási értékrendjük, nagyobb esélyük van a szilárd házasságra. Ebben mind az ortodox, mind a progresszív judaizmus egyetért. Ebből a tényből azonban a két irányzat különböző következtetéseket von le.

A rabbinikus törvényeket követő ortodoxia az ilyen házasságokat semmisnek tekinti, az utódok pedig a matrilinearitás rabbinikus elve alapján az anya státuszát öröklik.

A progresszív zsidóság dinamikusan fejlődő, a társadalmi változásokra érzékenyen reagáló irányzata jelenleg e tekintetben nem egységes.

A European Union for Progressive Judaism rabbinikus biróságai zsinagógai házasságkötést csak két zsidó között engedélyeznek. Zsidónak azonban nem csak születni lehet,  át is lehet térni a zsidó hitre.

Az USA-ban működő reform rabbik a saját hatáskörükben alakíthatják ki a vegyes házasságok celebrálására vonatkozó elveiket és gyakorlatukat. Közülük azok, akik rabbinikus közreműködésükkel támogatják a vegyes házasságok létrejöttét, ezt abban a reményben teszik, hogy a zsidóság nem veszíteni, hanem nyerni fog ezáltal: a nem zsidó házastárs is közeledik a zsidósághoz, (s ez a kötelék később betéréshez is vezethet) és a születendő gyermekek több eséllyel kapnak zsidó identitást és nevelést az ilyen családokban. Ezeknek a gyermekeknek a státuszát az USA-ban és az angliai liberális Bét Dinben is zsidó neveltetésük léte vagy hiánya alapján döntik el, nem pedig az anya vérségi hovatartozása szerint.

A progresszív szemlélet tehát világszerte befogadó, az ortodoxia kirekesztő jellegével szemben.

Az Európai Rabbinikus Bíróság égisze alatt működő Szim Salom rabbija nem celebrál vegyes házasságokat. Szívesen fogadjuk azonban a betérőket, és a betérés után sor kerülhet a hüpére. Közösségünk várja és befogadja a polgári házasságot kötött vegyes párokat és gyermekeiket, akik zsidó identitásukat egy vallásos zsidó közösségben kívánják megélni, és gyermekeiknek zsidó nevelést biztosítani.

Egy harmadik korlátozás a Bibliában lefektetett, majd később a rabbinikus törvényekben kidolgozott, a vérségi illetve rokonsági kapcsolat tiltott fokaira vonatkozik. Ezek a tiltott kapcsolatok nagyrészt egybevágnak a legtöbb ország polgári törvényei által tiltottakkal, de meg kell említenünk két komplikációt. Az első a (pl. tengeren vagy háborúban) eltűnt férjjel kapcsolatos. Míg a polgári hatóság engedélyezheti a vélhetően özvegy nőnek, hogy szabadon újraházasodjék, a hagyományos zsidó törvények ezt nem teszik lehetővé számára, amíg nincsen minden kétséget kizáró bizonyíték a férj halálára. Ilyen esetben a progresszív zsidó közösségek Európai Rabbinikus Birósága – a hagyományos törvény által kötött ortodox rabbikkal ellentétben – minden megtesz, hogy segítsen a nőnek és engedélyezi, hogy vallási szertartással házasodhasson újra.

Egyéb bonyodalmak léphetnek fel válások esetében. A zsidó hagyomány magasztalja a házasságot, de elismeri, hogy – különféle okokból – egy kapcsolat megromolhat, ezért megengedi a válást. Az ortodox zsidóságban a Deuteronomium 24:1–4-en alapuló vallási eljárást a válásra csak a férj kezdeményezheti, és csak azt követően, hogy polgári értelemben már megtörtént a válás. Ha egy zsidó pár, aki polgárilag elvált, valamilyen okból nem tudja vagy nem hajlandó megindítani a hébrül get-nek nevezett vallási eljárást, akkor a nőt továbbra is köti az aguna státusz, azaz volt férjéhez van láncolva. S amennyiben ilyen körülmények között újraházasodik, a második házasság gyakorlatilag házasságtörésnek minősül, s így a tiltott kapcsolatok közé sorolódik. Az ilyen házasságból származó gyerekek mind mamzerim lesznek, azaz tiltott kapcsolatból születettek, s ezért tilos lesz olyan zsidóval házasodniuk, aki nem maga is mamzer. A progresszív zsidóság semmisnek tekinti e törvényt és a mamzert sújtó hátrányokat, mert erkölcsileg igazságtalanok.

Hasonló módon, a hagyományos judaizmus nem engedélyezi azt, hogy a kohének, azaz a régi papi törzs nevét viselők elvált vagy betért nővel kössenek házasságot. A progresszív judaizmus elveti az örökletes papságra vonatkozó összes törvényt és szokást, s így engedélyezi, hogy az ilyen esküvőket zsinagógákban celebrálják.

 

A HOMOSZEXUALITÁSRÓL

A jelenlegi vita háttere

A homoszexualitás egészen a legutóbbi időkig ritkán került szóba szalonképes beszélgetések során. Ma viták zajlanak róla a nyilvánosságban. E változás különböző okokra vezethető vissza. Az egyik a nagyobb szexuális szabadság és a különbözőséggel szembeni általános tolerancia irányába történő társadalmi elmozdulás. Egy másik ilyen tényező a homoszexuális közösség tiltakozó mozgalma az általuk folyamatos megkülönböztetésként megélt jelenségek ellen, és jogaik követelése. Erre visszahatásként megindult a homoszexualitás “népszerűsítése” elleni új törvények követelése. Mindennek tetejébe – minthogy a betegség terjesztői és áldozatai között Európában és Amerikában nagy számban voltak homoszexuálisok – az AIDS-járvány is ráirányította a kérdésre a figyelmet, és felszínre hozta az egyházakon belüli jelentős megosztottságot. Ilyen körülmények között egyértelmű, hogy szükség van a progresszív zsidó álláspont kifejtésére.

A hagyományos álláspont

A Biblia elítéli a férfi homoszexualitást mint “utálatosságot” (Leviticus 18:22), és halálbüntetést rendel az ilyen jellegű cselekedetek elkövetőire (Leviticus 20:13). A női homoszexualitásra avagy leszbikusságra nincsen kifejezett tiltás a Bibliában, és tulajdonképpen említés sem esik róla, bár később ilyen tiltást szűrtek le a “ne cselekedjetek úgy, ahogy Egyiptomban szokás” intésből (Leviticus 18:3 és Szifra u.o.). Ezt az ellenséges hozzáállást megtartotta a későbbi zsidó hagyomány is, melyben értekeztek a bűncselekmény pontos meghatározásáról és a büntetésről, bár jórészt elméleti kérdésnek tartották, mondván, hogy “zsidók nem gyanúsíthatók homoszexualitással” (Kiddusin 82a). A homoszexualitással szembeni zsidó ellenérzés átörökítődött a keresztény erkölcsre is, ami aztán hatással volt a keresztény országok általános hozzáállására és törvényeire.

A progresszív megközelítés

Fundamentalista szemszögből a kérdés ezzel le is van zárva. Progresszív szemszögből azonban csak itt kezdődik. Számunkra a Biblia az isteni kinyilatkoztatás és az ókori Közel-Kelet képzeteit tükröző, vagy épp kétségbe vonó emberi fölfogás elegye. Arra törekszünk, hogy történetileg és lélektanilag megértsük, miért gondolkoztak és rendelkeztek így a bibliai szerzők, és aztán a tények ismeretében és saját korunk etikai meglátásai alapján értékeljük tanításukat.

Feltételezések és indítékok

A Biblia egyértelműen azt feltételezi, hogy a homoszexualitás választás dolga: heteroszexuálisok által szántszándékkal elkövetett tett, amely az Erkölcsi Rend aljas megsértésére irányul. Nem foglalkozik a hajlammal és annak különféle lehetséges megnyilvánulási formáival. Ami a Biblia indítékait illeti, az erős kifejezések használata és az előírt büntetés súlyossága egy jól ismert jelenséget, a heteroszexuális többségnek a homoszexuális kisebbség iránti, manapság homofóbiának nevezett irracionális gyűlöletét sejteti. Természetesen más tényezők is közrejátszottak. Általános volt az a vélekedés, miszerint a homoszexuális cselekedeteket erőszakkal kényszerítik rá ártatlan áldozatokra, és irtóztak tőlük, mert “a mag elvesztegetésével” jártak. Ez pedig ellenkezett a csoport termékenységére és ezáltal a túlélésre való törekvéssel. Továbbá hajlamosak voltak a pogány társadalmak jellemzőjének tekinteni az efféle viselkedést, ami méltatlan a kiválasztott nép “szentségéhez”. A későbbiekben a ma hagyományos zsidó családi életként ismert jelenségek kialakulása és a nekik tulajdonított óriási jelentőség tovább erősítette azt a nézőpontot, amiből a homoszexualitás elfogadhatatlan elhajlásnak tűnt.

Tények és bizonytalanságok

A modern kutatások sok tényt, ugyanakkor sok bizonytalanságot is feltártak a homoszexualitással összefüggésben. Nem tudni, mi okozza a hajlamot: genetikai és hormonális tényezők, gyermekkori élmények és egyéb környezeti hatások egyaránt szerepet játszhatnak. Akármi legyen is az oka–  bár vannak homoszexuálisok, akiknél elérhető, hogy heteroszexuálissá váljanak, mint ahogy heteroszexuálisok is vannak, akiket homoszexuálissá lehet tenni – az esetek többségében ez akarattól független és megváltoztathatatlan. Nem tudjuk, a népesség mekkora részében van homoszexuális hajlam, de általában legalább tíz százalékra teszik ezt az arányt, és nincs okunk feltételezni, hogy ez társadalomról társadalomra változna, és azt sem, hogy a zsidók kivételt képeznének. Azt sem tudni, a homoszexuálisok mekkora része fojtja el teljesen hajlamát, hányan fejezik ki plátói barátságokban, vagy gyakorolják a testi közelség valamilyen formáját. Azt tudjuk, hogy a homoszexuális kapcsolatok, éppúgy, mint a heteroszexuálisok, lehetnek rövidek vagy tartósak, kihasználók vagy önzetlenül törődők. Különféle nézeteket ismerünk arra nézve, hogy különösen jellemző-e a homoszexuális kapcsolatokra az érzelmi instabilitás és a promiszkuitás, s ha igen, miért (a társadalmi nyomás közrejátszhat).

Következtetések

1. Minthogy a homoszexualitás az esetek többségében akarattól független hajlam, és sokféle alakban megjelenő összetett jelenség, erkölcsileg helytelen előítéleteket táplálni, vagy megkülönböztetően viselkedni a homoszexuálisokkal mint csoporttal szemben, akár ösztönös ellenérzés, akár a bibliai tanok szolgálnak az előítéletek alapjául.

2. Az efféle előítélet vagy megkülönböztetés kifejezése sérti a judaizmus néhány legalapvetőbb erkölcsi tanítását, így azt a parancsot, hogy ne ítéljünk embertársaink fölött, míg nem voltunk az ő helyzetükben (Ávot 2:4), s akkor is érdemeik szerint (Ávot 1:6), valamint a “szavakkal való ártás” tilalmát („onáá bidvárim”; Bává Mecíá 4:10). Az efféle előítélet vagy megkülönböztetés határozottan elítélendő.

3. Történelmi tény, hogy a homoszexuálisok rengeteg előítéletet, megkülönböztetést és üldöztetést szenvedtek el más, nem beolvadó kisebbségekkel együtt. Nem véletlen az, hogy a homoszexuálisok a zsidókkal és másokkal együtt szenvedtek és pusztultak el Hitler koncentrációs táboraiban, s erre emlékeznünk kell. A tórai gondolat alapján ez különös megértést kell, hogy ébresszen bennünk irányukban, mivel „Jövevényt ne szorongass, hisz ti ismeritek a jövevény lelkét, mert jövevények voltatok Egyiptom országában.” (Exodus 23:9)

4. Az a tény, hogy társadalmunkban a homoszexuális férfiak (nem így a leszbikusok) az AIDS-járvány fő áldozatai közé tartoznak, különös éberségre int minket minden olyan tendenciával szemben, ami a – zsidó történelemből számunkra nagyon is ismerős – bűnbakkeresés-mechanizmus révén, erre alapozva szítja a velük szembeni előítéleteket.

5. Nem tulajdonítunk jelentőséget annak az ellenvetésnek, miszerint a homoszexualitás ellenkezik a szaporodással. A hajlam ugyanis nem akaratlagos, és egyébként is figyelmen kívül hagyható túlnépesedett világunkban, melyben a heteroszexuálisok minden bizonnyal mindig is túlnyomó többségben lesznek. Amint Ben Azzai nőtlen rabbi mondta: “a világot mások is tudják folytatni” (Jevamot 63b).

6. Míg egyfelől tiszteletet és megértést követelünk azok számára, akik csak homoszexuális kapcsolatban képesek boldogságra és kiteljesedésre lelni, másfelől továbbra is a lehető legnagyobb értéket és fontosságot tulajdonítjuk a hagyományos családi életnek, kiváltképp a hagyományos zsidó családi életnek. Ezt a többség számára ideális, a gyermekneveléshez valamint hitünk gyakorlásához és továbbadásához legkedvezőbb feltételeket biztosító életformának tartjuk.

7. Hisszük, hogy az emberi nemiség kifejezésének helyénvaló közege a két személy közti kölcsönös szeretet- és hűségkapcsolat. Ezért helytelenítjük a promiszkuitást és a házasságtörést. Tiszteletben tartjuk a hagyományos judaizmus azon (a kereszténységgel és az iszlámmal közös) álláspontját, miszerint a nem házasoknak önmegtartóztatásban kellene élniük. Ugyanakkor tudjuk, hogy a legtöbb ember számára ez rendkívül nehéz, és figyelembe kell vennünk azon pszichológusok nézetét is, akik szerint az ezzel járó elfojtás ténylegesen káros lehet. Ezért számunkra úgy tűnik, a hagyományos nézetként említett álláspontot inkább a tökéletességre irányuló szándéknak (middat haszidut) kell tekintenünk, semmint mindenkitől ténylegesen megkövetelendő szintnek.

8. Úgy véljük, hogy amit nem követelhetünk meg a többi nem házasságban élő felnőttől, azt nem követelhetjük meg a homoszexuálisoktól sem. Ezért úgy érezzük, hogy csak azt várhatjuk el tőlük, amit a heteroszexuálisoktól is várunk, tehát hogy nemiségük bármilyen testi kifejeződésére tartós szeretet és hűség jegyében kerüljön sor.

Befejezésül, hogy a helyénvaló távlatba helyezzük a témát, azt hangsúlyoznánk, hogy bár a judaizmus valóban példás életvitelt vár el követőitől, ez mégsem csak, sőt nem elsődlegesen a nemi erkölccsel kapcsolatos kérdés. A modellként követendő életvitel legfőbb értékei számunkra: az Isteni Képmás minden emberben való tisztelete, az igazság és a szeretet minden személyes kapcsolatban való gyakorlása és a társadalmi igazságosság előmozdítása.

 

További kérdéseire is szívesen válaszolunk. Forduljon a Szim Salom rabbijához ill. titkárságunkhoz!