Kelemen Katalin: Az elevenségről – Ros Hásáná dróse 5771

Ros Hásáná az Élet ünneplése, az évről-évre újrakezdődő, megújuló ÉLET-é. A CHÁJIM szó több százszor fordul elő a nagyünnepi imakönyvben. A júdaizmus egész filozófiája életigenlő. Rabbijaink számba vették szent szövegeinket, és azt találták, hogy a következő tíz dolgot nevezi hagyományunk élőnek: Isten, a Tóra, Izrael (népe), az igaz ember, a Mennyország (Gán Éden), víz, fák, Izrael országa, a jótékonyság és a bölcs (ember).

Érdekes a lista. Felfoghatjuk egy nagy komplex egészként is, melyben az egyes részek egymáshoz kapcsolódva, egymásra hatva erősítik egymás élő voltát, egymás elevenségét.

Mivel Ros Hásáná a hagyomány szerint az ember teremtésének évfordulója, fordítsuk figyelmünket most Jiszrael, a nép és annak egyes tagjai felé: beszéljünk saját élő mivoltunkról, elevenségünkről.

Milyen szavakat társítunk az elevenséghez? Az elevenség ellentéte a holt, a merev, a mozdulatlan, a statikus, szinonimái a „folytonosan változó”, a „mozgó”, a „rugalmas”.

Minél inkább készek és nyitottak vagyunk a szükséges változásokra, annál közelebb tudunk kerülni eleven önmagunkhoz. Thomas Merton angol szerzetes egészen a paradoxonig elvíve, így fogalmazta meg ezt a gondolatot:

„Ahhoz, hogy önmagammá válhassak, meg kell szűnnöm annak lenni, amiről mindig azt gondoltam, hogy akarok lenni.”

Az állandó fejlődésben, növekedésben levés egyik alapfeltétele az „itt és most”-ban élés: a jelen pillanat teljes megragadása, tudatosítása. A buddhizmus éber figyelemnek nevezi az erre irányuló tudatállapotot, és kifejlesztésére minden ember számára elérhető szemléletet és meditációs gyakorlatokat ajánl.

Az éber figyelem módszeres kifejlesztésének célja egyszerűen az, hogy önmagunk legyünk, és legalább bizonyos mértékig tudjuk, hogy az kicsoda. A meditáció célja az, hogy ráébredjünk: akár tetszik, akár nem, úton vagyunk – saját életutunkon. A meditáció segíthet abban, hogy meglássuk: az életünknek nevezett útnak iránya van, amely mindig feltárul, pillanatról pillanatra, és ami most, ebben a pillanatban történik, az hatással van az elkövetkező történésre.

Ha ami most történik, hatással van arra, ami legközelebb történni fog, akkor vajon nem lenne-e érdemes időről időre körbetekinteni egy kicsit, hogy szorosabb kapcsolatban álljunk az éppen történtekkel, s így kívül-belül tájékozódjunk, továbbá tisztán érzékeljük az utat, amelyen vagyunk, és az irányt, amerre tartunk? Ha így teszünk, talán kedvezőbb helyzetben leszünk ahhoz, hogy olyan utat jelöljünk ki magunknak, amely jobban igazodik belső lényünkhöz – lelki utat, a szív útját, a nagybetűs Utat. Ha viszont nem így teszünk, az erre a pillanatra jellemző öntudatlanságunk puszta lendülete maga alá temeti a következő pillanatot. A napok, a hónapok, az évek észrevétlenül, kihasználatlanul, meg nem becsülten suhannak tova.

Túlságosan könnyű nem letérni arról a ködös, csúszós lejtőről, amely egyenesen a sírba vezet, vagy ahhoz a ködöt szétoszlató fényhez, mely olykor megelőzi a halál pillanatát, s hatására felébredünk és felismerjük: mindaz, amit a hosszú évek alatt gondoltunk arról, hogyan kell élni az életünket, és mi fontos, a legjobb esetben is csupán félelmen vagy tudatlanságon alapuló és kellőképpen meg nem vizsgált féligazságok és olyan elképzelések sora volt, amelyek csak korlátozták saját életünket, és semmi közük nem volt az igazsághoz, vagy ahhoz, aminek az életünknek lennie kellett volna.

[Jon Kabat-Zinn: Bárhová mész, ott vagy

Éberségmeditáció a mindennapi életben

Ursus Libris, 2009]

Az ősi zsidó meditációs, és az e meditáción alapuló ima-rendszerben ennek a tudatállapotnak a neve: káváná (a ’kávén’: célozni szóból) és irányított tudatosságot jelent. Imáinkat kávánával kell mondanunk.

Mindannyiunkban itt visszhangzik az imént hallott Akéda: Izsák megkötözésének nehéz kérdésekkel teli, drámai története. Vajon fellelhetjük-e a jelen pillanat megragadásának képességét, az éber figyelmet ebben a szövegben?

Szentírásunkban egy szó sajátos használata ragadja meg a hősök lelki készenlétét. „Hinéni” – Ímhol vagyok. Ahányszor csak előfordul a tórai történetekben, mindannyiszor azt fejezi ki vele a hős, hogy teljes valójával jelen van az „itt és most” pillanatában, hogy felismeri e perc döntő fontosságát az életében. Ábrahám szájából háromszor hangzik el a „hinéni” ebben a néhány rövid mondatban. Először, amikor Isten megkísérti őt. Másodszor Izsák szólítására felel így, aki a több napos drámai hallgatásban töltött úton végre meg meri szólítani az apját, és az áldozati bárány felől tudakozódik. Harmadszor pedig Isten mentőangyalának kiáltását hallja meg a kellő pillanatban és reményének utolsó, megmaradt cseppjeit összeszedve válaszol rá ekképpen.

És végül Ábrahám az, aki rettenetes isteni döntés megváltoztatásáról hírt adó, feloldozó üzenet után „felemeli az ő szemeit, és látá, hogy íme, háta mögött egy kos akadt meg szarvánál fogva a szövevényben. Odaméne tehát Ábrahám és elhozá a kost, és azt áldozá meg égő áldozatul az ő fia helyett.” Észreveszi tehát az egyetlen megoldást, az egyetlen kiutat: még ha a háta mögött lévő és a szövevényben nehezen látszó kost nem is könnyű észrevennie. Az adott pillanat valóságának teljes megragadása szüli a döntését, ez vezet a következő pillanat cselekedetéhez – s a történet túlélő történetté válik.

Visszatérve a jelenbe; mai világunk sok-sok elevenség-ölő hatásából csak egyet szeretnék – önkényesen kiemelve – említeni. Némileg félve teszem ezt, mert egy olyan tendenciáról van szó, amely a legtöbbünk számára alapérték, és nehéz meghúzni a határt a normális és a túlzott mérték között.

Szilárd Leó a múlt század 20-as éveiben saját tízparancsolatában aforizmaszerű tömörséggel megfogalmazta a tudományos kutatás alapelveit. Írása azonban túlmutat a tudomány határain, mindenkit megszólít, aki gondolkodik. Így hangzik második parancsolata:

„Tetteid méltó célra irányuljanak, ám ne kérdezd, hogy befutnak-e a célba; legyen minden tetted minta és példa, nem pedig a célhoz vezető eszköz.”

Szilárd Leó tanítványa Georg Klein, a Svédországban élő magyar rákkutató és genetikus a következőképpen kommentálja e parancsolatot:

„Ezt a parancsolatot nehéz betartani. A teljesítmény és a siker fontos a fausti természetű férfi, sőt, egyre több nő számára is.

Valamikor az 50-es években hallottam egy kiváló német evolúcióbiológus előadását Stockholmban. Azzal kezdte, hogy elmesélte, hogyan érkezett meg szállodájába előző este. Két újságíró várt rá.

– Meséljen arról, mit csinál mostanában! – kérték szinte egyszerre.

– Egy problémával foglalkozom… – kezdte mesélni lassan.

– Sikerült megoldania? – vágtak közbe az újságírók, még mielőtt befejezhette volna a mondatot. Nem érdekelte őket, mi az a probléma. Csak azt akarták tudni, megoldotta-e.

A sikerközpontúság a legtöbb embert megfertőzi. Mint folyékony paraffin a gyertya lángjából, úgy csepeg le lelkünk fehér lapjára. Beivódik pórusainkba, és megkeményedik. Bőrünk törékennyé válik, a legkisebb sikertelenség hatására is felreped. A sikerközpontúság beszennyezi a levegőt, melyet beszívunk. Olyan lopakodva jön, hogy eleinte észre sem vesszük, hogy egyre nehezebben lélegzünk.”

Az eredményesség vágya belénk van kódolva, a zsigereinkben van – nem is kell ellene küzdenünk. A túlzott sikerközpontúság bénító veszélyét azonban elkerülhetjük, olyan életszférák felépítésével, tevékenységek művelésével, amelyekben nincs jelen a sikerközpontúság. Külön szavunk is van erre: lismá – az önmagukért, önmaguk öröméért végzett cselekedetek. A Tóra lismá például az önérdek nélküli Tóratanulást jelenti. Lismá lehet a sport, a művészet, bármilyen kreatív tevékenység, vagy a barátokkal töltött idő…

A másik dolog, ami elevenné tesz: a kapcsolódás. Kapcsolódás emberekhez, Istenhez, a természethez, az univerzumhoz, átélni azt, hogy valami nagyobbnak a része vagyok, hogy feloldódom valamiben – például egy közösségben.

Ezekkel a gondolatokkal átitatva szóljon az ünnepi ima: „Zochrénú láchájim, melech cháféc báchájim, v’chotvénú b’széfer háchájim, l’máánchá Elohim chájjim.” Emlékezz meg rólunk, hogy éljünk, óh Király, ki kedveled az Életet, és jegyezz fel minket az Élet Könyvébe, a Te kedvedért, Életnek Istene!


Korábbi bejegyzés:

Következő bejegyzés: