Az alábbi írás a Magyar Transzperszonális Egyesület felkérésére született és a Tárház című folyóirat 2008/1. számában jelent meg a spirituális fejlődés különböző vallásokban lehetséges útjait bemutató sorozat részeként.
Az első, legősibb monoteista vallás a brit-en: a szövetségen alapul, melyet Isten először az Ábrahámmal kezdődő ősök sorával individuálisan, majd a szináji Tóra-adáskor az egész izraelita néppel kötött. Isten folyamatosan nyilatkoztatja ki Magát a természetben, a történelemben és az ember mindennapi életében. A bibliai világképben a lét három szférája: ember, univerzum, Isten nem függetlenek egymástól; a teremtés-kinyilatkoztatás-megváltás folyamat kisebb-nagyobb körein keresztül hatnak egymásra kölcsönösen.
A zsidó szellemi utat járva meg kell tanulnunk a paradoxonokkal való együttélést. Lássunk néhány példát e teológiai paradoxonokra.
A judaizmusban Isten egyszerre transzcendens és immanens.
Isten végtelen, láthatatlan, megnevezhetetlen, testetlen – ám saját végességünk és nyelvi korlátaink okán antropomorf módon beszélünk Róla.
Mindenható Isten, aki ugyanakkor szabad akaratot ad az embernek.
E vallás célja és üzenete univerzális, s ugyanakkor sok partikuláris, sajátlagos vonást hordoz.
A zsidóság számára a legfőbb érték az élet – mégpedig az evilági élet – szentsége. Ez az eszme határozza meg a spirituális fejlődés célját és útját. Isten képére és hasonlatosságára vagyunk teremtve – s ez a tudás feladatokat és kötelezettségeket ró ránk. Kinek-kinek az a dolga, hogy a születésekor beleplántált isteni potenciált a saját életében, minél tökéletesebben megvalósítsa. Az isteni képmásunk elnyeréséhez vezető út azonban annyiféle, ahányan vagyunk. A hanipoli Zuszja rabbi mondta: A túlvilágon nem azt fogják kérdezni tőlem: „Miért nem voltál Mózes?”, hanem azt: „Miért nem voltál Zuszja?”
A luriánus kabbala szerint a valaha harmonikus egészként létező univerzum az idő egy pontján milliónyi szilánkra hasadt szét. Ahhoz, hogy az akkor száműzetésbe vonult sehina (Isteni Jelenlét) visszatérjen, közös isteni és emberi erőfeszítés szükséges. Ez a tikkun olám (a világ összerakása, megjavítása) eszme, mely a szélesebb világban aktív, cselekvő életre hívja fel követőit.
A világ tökéletesítéséhez való cselekvő hozzájárulás mint spirituális cél szorosan összefügg a zsidóság megváltás-szemléleletével. Akár egy személyes messiásban hiszünk, akár a messianisztikus korban, az még nem jött el. Számunkra a megváltás mindig a jövőben van. Olyan cél ez, ami felé állandóan törekszünk, s ami nem valósulhat meg saját erőfeszítéseink nélkül.
Az út, amelyen járunk, a micvák: az isteni kijelölések útja. A micvák – melyeket parancsolatoknak is neveznek – szövegforrása a Tóra (Mózes öt könyve); vannak köztük tevőleges micvák és tiltók. Elsősorban az etikai szférára irányulnak – ezért a judaizmust etikai monoteizmusnak is nevezik. A vallásos zsidó rituális életét és mindennapjait is micvák szabályozzák. Tévedés volna azonban azt hinni, hogy a parancsolatok egy gúzsba kötő, zsarnok Isten hatalmi eszközei lennének. A micvák gyakorlását szabadon felvállaló ember útja a szabadság kiteljesedésének megélése. „… le van írva: „A kőtáblákat Isten készítette, az Írás is Isten írása volt a táblákra vésve” (2 Mózes 32:16) Ne azt olvasd: vésve (chárut) hanem azt, hogy szabadon (chérut), mert csak az az igazán szabad ember, aki a Tórával foglalkozik.” (Az atyák tanításai 6:2)
A micvák spirituális funkciója egy haszid mester szerint az, hogy összekötik a személyen kívül, végtelen messzeségben lévő Istent a személyen belül lakozó Istennel.
A szóval teremtő Isten népében a szó és a leírt szó szent funkciót hordoz; ez az elsődleges módja a tanítások átadásának. A tanházakban több mint két évezrede folyó tanulás mindig szövegközpontú; sajátos módszere a vita és az értelmezés. Az Írott Tanhoz: a héber Bibliához fűzött szóbeli kommentárok később maguk is leíródtak, és a Szentírás részévé váltak (Misna, Talmud, midrások).
A progresszív reveláció elve szerint a Tóra-adás egyszeri esemény volt, a Tóra átvétele azonban folyamatos; nemzedékről-nemzedékre, egyénről-egyénre történik, a Tannal való személyes találkozás révén. A hagyomány tehát a belülről folyamatosan megújuló, organikus fejlődés eredménye.
A zsidó vallást nem jellemzik dogmák; teológiája narratív jellegű: sokszínű, árnyalt történeteken, szövegeken keresztül bomlik ki.
Mindebből következik, hogy a tanulás a zsidó spiritualitás egyik alapforrása – némelyek szerint egymaga felér az összes többi, 612 másik micvával.
A megfelelő személyes mester megtalálása az életút minden egyes állomásán a legfontosabb feladatok közé tartozik. Álljon itt két illusztráció a hagyományból. Az első a tradicionális hármas szerepkörről: „Legyen számodra tanítványod becsülete olyan, mint a magadé, tanulótársad becsülete olyan, mint a mesteredé, mestered tekintélye pedig olyan, mint a Mennyei Tanítóé.” (Az atyák tanításai 4:12)
A gondosan strukturált tanulási kereteken túl a tanulás folyamatos, spontán, nem hierarchikus létélmény is: „Ki számít bölcsnek?” – kérdezik a rabbik. „Az, aki mindenkitől hajlandó tanulni.”
(Megjelent a Tárház c. folyóirat 2008/1. számában)