“Miért csorbíttassunk meg …?” – Áser ben Gávriel v’Ráhel dróséja bár micvája alkalmából

Mostani hetiszakaszunk, a B’háálot’chá kétségkívül egy igen mozgalmas hetiszakasz. Sokat törtem a fejem, hogy bár micvá drósém keretében mit kellene mondanom, mit tudnék elmesélni a zsidó valláshoz fűződő viszonyomról, saját zsidóságomról. De hát hogyan is tudnék többet mondani a zsidóságról, mint ami a Tórában írva van? Ráadásul pont a mostani hetiszakasz, aminek egy részét hamarosan fel fogom olvasni, két példán keresztül mutatja meg nekünk, hogyan lehet viszonyulni a zsidó valláshoz.

Az első lehetőség a peszach séni leírásából olvasható ki. Az Örökkévaló felszólítja Izrael fiait a peszach megtartására annak meghatározott idejében. De egyes férfiak tisztátalanok halott érintése miatt, így nem tudják bemutatni az áldozatot az Örökkévalónak. Ezért Mózeshez fordulnak, aki egyenesen az Örökkévalótól kérdezi meg, mi a teendő. Válaszul az Örökkévaló kijelöli egy második peszach, a peszach séni időpontját azok számára, akik a peszach rendes idejében tisztátalanok halott miatt vagy messze úton vannak.

Mielőtt rátérnék, hogy mit jelent ez ma számunkra, hadd ismertessem a szidra másik részét, amiről beszélni szeretnék. Miután Izrael fiai elindultak a Szinájtól Moáb és a Szentföld felé, hamarosan elkezdődött a zúgolódás és lázongás a nép között, amelynek az lett végül az eredménye, hogy a zsidók ezen nemzedéke nem juthatott el a Szentföldre. A gyülevész nép a húst hiányolta, és visszasírta a halat, amit Egyiptomban ingyen ehetett. Ezzel szemben a manna, ami éjjel hullott, nem ízlett nekik. Mózes összeroppant a teher alatt, az Örökkévaló elképzelhetetlen mennyiségű fürjet hajtott oda a népnek, majd lesújtott a vágyakozókra.

Az ingyen hallal kapcsolatban Rási rámutat, hogy Mózes II. könyvében azt olvashatjuk, Izrael fiai szalmát sem kaptak Egyiptomban – akkor hogyan lenne elképzelhető, hogy halat ingyen kaptak volna? Szerinte az alatt, hogy “ingyen”, azt kell értenünk, hogy a “parancsolatok terhétől mentesen”. Tehát a zsidók egy olyan korra vágynak vissza, ahol ugyan szolgaságban éltek, de legalább nem kellett az Örökkévaló parancsolatai szerint élniük életüket.

Mit tanít nekünk ezzel szemben a peszach séni? Sokan úgy értelmezik, hogy a peszach séni arról szól, hogy mindig van második esély: ha messze úton is vagyunk az Örökkévaló törvényétől, kapunk egy második esélyt, hogy visszatérjünk hozzá; ilyen értelemben a peszach sénit a megtéréssel, a tsuvával azonosítják. Nagyon szép lenne, ha ezt mondaná nekünk az Örökkévaló, de az én olvasatom szerint sajnos nem ezt mondja, mert az van írva: “De az a férfiú, ak tiszta és nem volt úton és elmulasztja megtartani a peszachot, irtassék ki az a személy népe közül; mert az Örökkévaló áldozatát nem mutatta be a maga idejében; viselje vétkét az a férfiú”. Egyenes beszéd. Tehát második esélyt csak azok kapnak, akik önhibájukon kívül nem tudták bemutatni a peszachi áldozatot, míg akik nyomós indok nélkül egyszerűen elmulasztották a peszach megtartását, azok számára nincs felmentés – ilyen módon nehéz a megtérés erejére gondolni, amikor ezeket a sorokat olvassuk.

Hanem Mordechai Shakovitzky rabbi ad egy másik értelmezést, ami szerintem sokkal közelebb áll a szöveg szelleméhez. Képzeljük bele magunkat a tisztátalan férfiak helyzetébe. Meghalt valaki a közelünkben, akit el kellett temetni (nyilván nem várhattunk volna peszach utánig), így most tisztátalanok vagyunk, emiatt nem mutathatunk be áldozatot. Fel vagyunk mentve. Mit teszünk ebben a helyzetben? A kézenfekvő megoldás: semmit. Hiszen tökéletes alibink van; hazamehetünk, és ledőlhetünk pihenni, amíg a többiek a peszachi áldozattal strapálják magukat. És senki se hibáztathat, sőt, nekünk magunknak sem kell lelkiismeret-furdalásunk legyen: hiszen a tisztátalanság miatt nincs más választásunk, ki kell hagynunk a peszach megtartását.

Azonban a Tórában nem így folytatódik a történet. Mit tesznek hát a férfiak? Odaállnak Mózes és Áron elé, és azt kérdezik: “miért csorbíttassunk meg abban, hogy nem mutatjuk be az Örökkévaló áldozatát a maga idejében Izrael fiai között?” Ezek az emberek tehát nem dőltek megkönnyebbülten hátra, hogy nem kell egy parancsolatot betartaniuk, hanem úgy érezték, hogy kevesebbek lesznek azáltal, ha egy micvából kimaradnak, így azzal az őszinte kérdéssel áltak Mózes elé, hogy “miért kell nekünk ebből kimaradnunk”? És ezeknek a férfiaknak valóban adott az Örökkévaló egy második esélyt.

Ma előttünk áll ugyanaz a két út, ami közül elődeink választhattak a pusztai vándorlás idején. A holokauszt kíméletlen pusztítása utáni szocialista diktatúra spirituális értelemben az egyiptomi rabszolgasághoz hasonlítható. Mi, ma élő magyar zsidók kivonultunk egy olyan rendszerből, amelyben a nagyfokú asszimiláció és a vallásosság erőszakos elnyomása miatt a zsidóság nagy része nem találkozott a Tórával, viszont a hal kétségkívül olcsóbb volt. A rendszerváltás után a zsidó közösség egésze vándorúton van, és ez alatt a spirituális vándorlás alatt mindannyiunknak döntéseket kell hoznunk. Sőt, most valódi választási lehetőségünk van. Az Örökkévaló nem sújt le látványos csapásokkal arra, aki úgy dönt, nem az Ő útját választja.

Azok számára viszont, akik a vallásos zsidó utat választják, itt áll a peszach séni inspiráló üzenete, hogy a micvák teljesítése nem egy kötelező rossz, amit félelemből vagy megfelelési vágyból el kell vállalnunk, hanem egy olyan lehetőség, amit ha kihagyunk, valóban megcsorbíttatva érezhetjük magunkat. Mint ahogyan a Példabeszédek könyvében is írva van, és a Tóra vetkőztetése közben énekeltük: “élet fája az a hozzá ragaszkodóknak, és támogatói boldogok”.

Ezért vagyok én ma itt, és ezért mondom ezt a beszédet. Természetesen előttem, és az egész zsidóság előtt hosszú út áll még. Ennek a hosszú útnak nem tudtam volna önerőből nekikezdeni. Az Atyák Példázatai között olvasható, hogy “aki megtanul társától egy szakaszt, vagy egy szabályt, vagy egy verset, vagy egy mondást, vagy csak egy (héber) betűt is, kell, hogy tiszteletet tanúsítson iránta, mert így találjuk Dávidnál, Izrael királyánál, hogy nem tanult Achitófeltől, csak két dolgot csupán, mégis elnevezte mesterének, társának és meghittjének”. A legtöbb szakaszt, szabályt, verset és mondást Kelemen Kata rabbitól, a legtöbb héber betűt Balogh Katától tanultam, így szeretnék nekik most köszönetet mondani ezért. Balogh Katinak nem tudom eléggé megköszönni a segítségét, és eléggé dícsérni a szakértelmét. Azon kívül, hogy kiváló tanár, páratlan tudással rendelkezik a klasszikus héber nyelvről és a héber Bibliáról egyaránt. Összességében zsidó valláshoz vezető utamon a legtöbbet Kelemen Kata rabbinak köszönhetem, aki onnantól kezdve, hogy egyszer összeszedtem a bátorságomat, és írtam neki egy e-mailt, lecsapott rám és nem eresztett, végig segített és vezetett utamon, mindig kijelölte a következő célt, segített annak elérésében, és ha magamtól megtorpantam volna, pont annyira volt erőszakos, hogy továbblendüljek. És ha nyáron messzire is visz az utam, amit tőle kaptam, az olyan érték, amit mindenhova magammal tudok vinni. Sok-sok köszönet neki. Köszönet illeti továbbá természetesen az egész Szim Salom közösséget a szeretetért és támogatásért, amit kaptam. Anyukámnak is szeretnék köszönetet mondani, aki nélkül nem lennék az, aki vagyok, és aki ezen az utamon is végig mellettem állt, és támogatott. Végül meg szeretném köszönni Verő Tomi rabbinak, aki nem tud itt lenni velünk érthető okokból, de lélekben velünk van, hogy rengeteget segített teljesen önzetlenül és mindig nagyon kedvesen és segítőkészen a brit milám szervezésében és lebonyolításában. Köszönöm még egyszer mindenkinek.


Korábbi bejegyzés:

Következő bejegyzés: