Sajnos a térképnek azon a pontján születtem, ahol a származás és/vagy annak letagadása mindig életbevágó volt. Vallás, etnikum, társadalmi osztály hol külön-külön, hol együtt befolyásolták az emberek életét vagy halálát. Ennek megfelelően az én családom is, mint sokaké ebben az országban, meglehetősen zűrös, tele lelki gubancokkal, ilyen-olyan származással. Ateista nevelést kaptam és csak valamikor kamaszkorom táján tudtam meg nagymama zsidóságát. Vallástalan lévén nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a dolognak, csak valami megkönnyebbülésfélét éreztem, mert addigra már sokat olvastam a holokausztról, a zsidó sorsról és örültem, hogy nem az ellentáborba tartozom, nem kell bűntudatot éreznem.
A tízparancsolat és az emberi erkölcs törvényeit ismernem és tartanom kellett – apám szerint ehhez nem kell istenhit, régen rossz, ha valaki csak egy felsőbb hatalom nyomására tartja és nem belső törvénye.
Ezért is éreztem magam csalódottnak, amikor fiatal felnőttként rájöttem, hogy igen sokak számára fontos a pedigré – mindkét oldalon. Mivel nem fogadom el, hogy valakit a származása miatt gyűlöljenek, azt se fogadhatom el, hogy ezért szeressenek.
Belül viseltem a dafke zsidóságomat, még az antiszemiták között sem mint zsidó szólalok meg, hogy tudják, hogy ez nem a zsidók sérelme, minden ember fájdalma illetve szégyene. Ezzel a pisze külsővel bármikor megtehetem.
Ádámnak sokszor beszéltem a zsidóságáról de rábíztam, mihez kezd vele. Örültem, amikor megtalált benneteket, mert végre tartozott valahova. Mert mindenkinek tartozni kellene valahova, hisz mindenki csak akkor teljesedhet ki lelkileg, ha nem érzi magát egyedül a világban. Örültem, hogy olyan közösséget talált, ahol az elfogadás kölcsönös, ahol át tudja adni magát olyan érzéseknek, szokásoknak, érzelmeknek, amiben szemmel láthatóan otthon érzi magát. És ezek szép és jó emberi érzések és lelket építő szokások. Hát ez a magyarázata, hogy én miért kapok ma héber nevet. Miatta, mert azt remélem, hogy örömet szerzek neki és néhány olyan embernek, akik ha még itt lehetnének, örülnének ennek. Magamnak meg megadom az illúziót, hogy ez engem is talán köt valahova.
Hogy amikor az Örökkévaló szólít, hátha nem veszi észre, hogy pisze az orrom.
{ 1 trackback }