Ros Hásáná-i gondolatok
Kelemen Katalin rabbi írása a Szombat magazinban jelent meg 1997. október 1-jén.
Ezekben a napokban lépünk az 5758. esztendőbe. Hagyományunk szerint Ros Hásánákor nemcsak az új év kezdetét, de a Világ teremtésének évfordulóját is ünnepeljük. Mind a zsidó, mind más ősi kultúrák újévi szokásai az idő újrakezdésének vágyát tükrözik. Ünnepi rítusaikban a kozmogónia megismétlése megy végbe: azé a mitikus pillanaté, amelyben a káoszból megszületik a Világmindenség.
Mi zsidók, ilyenkor befelé fordulunk, és a Világmindenséget belülről, önmagunkból teremtjük újjá.
Mi az, amit újjá kell szülnünk magunkban ilyenkor? Elsősorban a hitünket, hiszen az, hogy higgyünk valamiben, életünk nélkülözhetetlen része.
A hitről, a hit és az áldozat nagy kihívásairól szól az a bibliai történet, amelyet elődeink Ros Hásáná-ra tórái olvasmányul választottak, és amelyet évről évre felidézünk ezen az ünnepen, hogy felidézve szembesüljünk vele. nehezünkre esik azonban szembesülni ezzel a történettel, amelyet a magyar köznyelv Izsák feláldozása címen emleget nehezünkre esik még akkor is, ha tudjuk, hogy a fejezet helyes eredeti címe: „Akédát Jichák”, azaz Izsák megkötözése – megkötözése, de nem megölése.
Az elsőszülött fiú föláldozása az Istennek általános gyakorlat volt az egész ókori Keleten, egy ideig Izraelben is. Úgy tartották, hogy az elsőszülött gyermek Istené. Egy közkeletű szokás szerint a nők első gyermeküket az Istentől, illetve annak földi képviselőjétől foganták. így a gyermekáldozat révén az Isten csak visszakapta azt, ami már úgyis az övé volt Mircea Eliade vallástörténész elemzésében kiemeli az általános ókori gyermekáldozási gyakorlat és az „Akéda” történet közötti azonosságot és különbséget. Izsák abban az értelemben volt Istentől való, hogy Sára akkor foganta, amikor már „megszűnt vala nála az asszonyi természet”. Izsák azonban az Úr ajándéka volt, nem közvetlen fogantatás gyümölcse. Izsákot a hitük folytán kapták, ő a hit és az ígéret fia. Ábrahám esete tehát meghaladja korának addigi gyakorlatát, amennyiben Ábrahám személyes viszonyba lép Istenével.
Ez a személyes, individuális kapcsolat már jóval a jelen történet kezdete előtt jön létre közöttük; akkor, amikor isten először szólítja meg Ábrahámot, azt követelvén tőle, hogy hagyja el egész addigi életét, hogy Őt követhesse. És a szövetség megköttetik a két fél között… Később, miután Ábrahám hosszú, keserves esztendőkön át hiába vár gyermekáldásra, az Örökkévaló megajándékozza az akkor száz éves aggastyánt a kedvenc fiúval, akiben és akinek az utódaiban – Isten ígérete szerint – „megáldatnak majd a Föld minden nemzetségei”.
Mindezen előzmények után tragikusan abszurdnak és felfoghatatlannak tűnik Isten Ábrahámnak adott parancsa: „Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, akit szeretsz, Izsákot … és áldozd meg égő áldozatul …” (Móz. I. könyve XXII. 2.) két évezrede tolul mindannyiunk ajkára a fájdalomtól, haragtól, sőt, szemrehányástól izzó kérdés: hogyan tehet ilyet az Isten? Milyen jogon kívánhat ekkora áldozatot éppen az Ő kiválasztottjától?
A Szentírás értelmezői az évszázadok során többféle magyarázatot próbáltak adni a kérdésre. Én mindannyi magyarázat közül a legmeggyőzőbbnek azt az elképzelést érzem, melyben a Sátán is megjelenik a történetben. A Sátán az, aki megkísérti Istent, hogy áldoztassa fel Ábrahámmal a fiát. A Jó és a Rossz duális egysége és harca tehát nemcsak itt lenn a Földön folyik, hanem odafönt a Mennyben is. Ezek után feltehető a kérdés: vajon hol lakozik ez a Sátán? Istenen kívül? Vagy talán belül, mint az isteni princípium része?
Fordítsunk most egyet a nézőpontunkon. Nemcsak – a Sátánnal kiegészült – Isten az, aki próbára teszi Ábrahámot, hanem Ábrahám is próbára teszi Istenét. Ábrahámnak mindennél fontosabb megtudni azt, hogy az az Isten, akivel ő – az ősatyák közül elsőként – szövetséget kötött, valóban gyilkos Isten-e.
„És lőn, ezeknek utána, az Isten megkísérté Ábrahámot és monda néki: Ábrahám! S az felele: Imhol vagyok.”
Imhol vagyok: „Hinéni”. Ennek a kifejezésnek különleges csengése van a Bibliában. Ahányszor csak előfordul a tórái történetekben, mindannyiszor azt fejezi ki vele a hős, hogy felismeri és tudomásul veszi azt, hogy élete döntő pillanatához érkezett; teljes valójával jelen van a helyzetben, egész lényével a megszólító felé fordul.
Ez a „Hinéni” háromszor hangzik el Ábrahám szájából ebben a néhány rövid sorban. Másodszor Izsák szólítására felel így, aki a több napos drámai hallgatásban, de szoros érzelmi együttlétben töltött közös úton végre meg meri szólítani az apját, és az áldozati bárány felől tudakozódik. Harmadszor pedig Isten mentőangyalának a kiáltását hallja meg a kellő pillanatban és reményének utolsó megmaradt cseppjeit összeszedve válaszol rá ekképpen.
Ábrahám azonban nem mindig felel szavakban az Istennek. Amikor elhangzik az emberáldozatot kívánó, és ezért emberfelettien nehéz parancs, akkor ugyan szót fogad, azaz megkezdi az előkészületeket az áldozatra, de hallgat. Három napig hallgat. S a háromnapos csönd feszültsége Istenével való drámai belső küzdelmet, szenvedélyes belső párbeszédet sejtet. E háromnapos csend kihívás, Isten próbára tétele. E gyötrelmes belső harcban reménye kerekedik felül. Reménye, hogy közbenjárásával megváltoztathatja még Isten érthetetlen és önkényes kívánságát Ezt sugallja a szolgáihoz intézett utasítása, mely szerint ő Izsákkal imádkozni megy, és azután majd visszatérnek hozzájuk. Amikor Izsák felteszi a kérdést „Imhol van a tűz és a fa, de hol van az égőáldozatra való bárány?”, akkor a válasz Ábrahámnak az isteni gondviselésbe vetett hitét fejezi ki: „Az Isten majd gondoskodik az égőáldozatra való bárányról, fiam.”
És végül Ábrahám az, aki a rettenetes isteni döntés megváltoztatásáról hírt hozó, feloldozó üzenet után „felemeli az ő szemeit, és látá, hogy íme háta megett egy kos akadt meg szarvánál fogva a szövevényben. Odaméne tehát Ábrahám és elhozá a kost, és azt áldozá meg égő áldozatul az ő fia helyett.” Ábrahám tehát észreveszi a megoldást, az egyetlen kiutat: a helyettesítő áldozatot – még ha a háta mögött lévő és a szövevényben nehezen látszó kost nem is könnyű észrevennie.
Ábrahám ősapánk tehát kiállta a próbát. Kiállta, mert meg merte hallani az élet legnagyobb próbatételére szóló kihívást, mert teljes valójával, személyiségének minden rétegét mozgósítva vett részt saját sorsdrámájának formálásában, mert nem vesztette el a dolgok megváltoztathatóságába vetett hitét, és mert a döntő pillanatban megtalálta az egyedüli megoldást.
És Isten? Kiállta-e Isten a próbát? Kiállta, hiszen nem hagyta, hogy őseink közül éppen az, aki elsőként megkötötte Vele nemzedékek hosszú sorára szóló szövetségét, gyilkossá váljék. A történetben végül is a destruktív erő, a fanatizmus felett győzedelmeskedik az Élet szentsége.
Eli Wiesel szerint Ábrahám talán valamely más nép ősatyjává válhatott volna, de a zsidókévá bizonyosan nem, ha elkövette volna ezt a gyilkosságot Mert a zsidók számára – mondja Eli Wiesel – soha nem fakadhat igazság a halálból, csakis az életből.
A szerző a budapesti Szim Salom reformzsidó közösség vezetője, a londoni Leo Baeck College végzős rabbinövendéke.
* Eli Wiesel: Messengers of God: Biblical portraits and legends, Random House, New York, 1976,76. oldal.