A Szim Salom Progresszív Zsidó Közösség szellemisége
Kelemen Katalin előadása a Zsidó Közösségi Fórum Konferenciáján hangzott el 2005. november 18-án, a Magyar Tudományos Akadémián.
“Kol ha olám kulo geser cár m’od…… Az egész világ egy keskeny híd. A legfontosabb azonban, hogy ne féljünk.”
Most is fülembe cseng Hugo Gryn meleg, életteli hangja, pedig vagy 13 év telt el azóta, hogy azon a késő őszi zimankós péntek estén dalra gyújtott az Intercontinental Szálló különtermében. A legnagyobb londoni reform zsinagóga magyar ajkú rabbija énekének szárnyalása magával ragadta az egész jelenlévő, együtt ünneplő társaságot: a West London Synagoge Pestre látogatott tagjait és minket, néhány – a zsidóságban útjukat kereső, valami megfoghatatlan és megfogalmazatlan után sóvárgó asszimilált zsidó értelmiségit. Ez volt életem első, a hétköznapokból kiemelkedő, csupa-fény, csupa-ünnep, zsidó péntek estéje. Az áldott emlékű Hugo Gryn tette azzá, akinek személyében ott olyasvalakit ismerhettem meg, aki Auschwitz bugyraiban tanulta meg ennek a haszid bölcsességnek a mélységes igazságát.
A Beregszászról 13 éves korában Auschwitzba deportált fiú a háború után egy gyerek-túlélő csoport tagjaként Angliába került. Amerikában szerzett rabbi diplomát. Bombay-i lelkipásztori szolgálata után visszatért Londonba, ahol 32 éven át, haláláig szolgálta kongregációs rabbiként és népszerű rádiós személyiségként a zsidóság Holocaust utáni újjászületésének ügyét. Chasing Shadows (Árnyakat űzve) c. memoár kötetében Hugo beszámol a kiskamasz lágerbeli katartikus spirituális élményéről.
“Két ellentmondásos érzéssel viaskodtam. Bizonyos voltam az ártatlanságomban és ugyanakkor végtelenül elhagyatottnak éreztem magam. Mindkét érzés néhány héttel később, Jom Kippurkor, az Engesztelés napján tetőzött bennem.
Azon a napon, amelyet – mióta az eszemet tudom – a zsinagógában töltöttünk. Tudtuk az ünnep dátumát. 1944-ben azon a napon a munkahelyemen, egy erdei építkezésen voltam. Sok más társamhoz hasonlóan böjtöltem, és egy kis rejtekhelyet készítettem magamnak a farakások halmai között. Majdnem az egész munkaidőt ott töltöttem, még a híg déli leves kiosztásakor sem bukkantam elő. Megpróbáltam felidézni az imákat, és elmondani őket – még a Kol Nidrét is elénekeltem Isten bocsánatát kérve azokért a fogadalmakért, amelyeket megfogadtunk, de nem teljesítettünk. De végül is sírva fakadtam. Órákig zokoghattam. Sem ennek előtte, sem azóta nem tört rám sírás ekkora erővel. Azután különös belső béke szállt meg, amelyből valamit azóta is magamban hordozok. Hiszem, hogy akkor, ott, Isten is sírt. És valamit megértettem abból a kinyilatkoztatásból, amit Auschwitz megtörténte rejt magában. Nem az Istenről volt itt szó, hanem az emberről. Az emberről, és az ember bálványairól. Isten, Ábrahám Istene nem hagyhatott el engem; csak én hagyhattam el Istent. Igen, akkor, azon a Jom Kippuron, ott az erdei építkezésen, megtaláltam Istent.
Manapság gyakran teszik fel nekem azt a kérdést, hogy hol volt az Isten Auschwitzban. Hitem szerint Isten jelen volt Auschwitzban – meggyalázva és megszégyenítve. Az igazi kérdés azonban így szól: Holt volt az ember Auschwitzban?” [1]
Ezután a sors-szerű felismerés után Hugo egész életében azt vallotta, hogy a Holocaust túlélőinek nem szabad hallgatniuk. Erejükhöz mérten mindannyiuknak tanúbizonyságot kell tennie amellett, hogy az élet Isten ajándéka, és hogy az élet szent. Ő maga – rabbiként és négy-gyermekes családapaként egyaránt – ezt a gondolatot valósította meg az életével.
Egy másik gyönyörű válasz a címben feltett kérdésre a karizmatikus Jacob Soetendorp rabbié, aki a megújuló holland reformzsidóság kovászává, és egy “rabbi dinasztia alapítójává” vált. Így vall erről rabbi fiai közül az egyik, a háború alatt kisgyermekként idegeneknél rejtegetett Awraham Soetendorp:
“Nem sokkal azután, hogy két és fél évig tartó bujtatás után megtaláltak és visszavittek a családomhoz, az apám egyszer a az étkezés utáni áldást hozta szóba. Azt mondta, hogy a következő, a bencsolást hagyományosan követő sorokat soha többé nem fogjuk énekelni: “Na’ar hajjiti v’gam zakanti…- Ifjú voltam, majd megöregedtem, de az igazak között soha nem találkoztam elhagyottal – kinek gyermekei nélkülöztek volna.” Ezt a mondatot más bibliai – Ézsaiás könyvéből és a Zsoltárokból vett – sorokkal fogjuk helyettesíteni: “Bízzatok az Örökkévalóban mindörökké, mert Ő örök szikla…” és “….újra Beléd fogják helyezni bizalmukat azok, akik igazán ismerik nevedet, mert nem hagytad el örökre a Téged keresőket.”
Finom kis változtatás volt ez; akkor nem is értettem meg és a jelentését még évekig nem fogtam fel – mégis a csontomig hatolt. Soha, sehol a világon nem tettek még ilyent. A mi családunk azonban így fejezte ki a paradoxont: dühünket, a kételyekkel teli gyötrelmet, amelyet Isten jelenlétével és hiányával kapcsolatban éreztünk, és ugyanakkor mégis hitünk megőrzését.”[2]
Számomra a reform zsidóság példaértékű tettévé vált az a szabadság, amellyel ez a holland rabbi megváltoztatta a liturgia szövegét, hogy hitelessé tegye a történelem tragikus sorsfordulata után, és ugyanakkor az a hitbéli hűség, amellyel merőben új életérzéseit a hagyományos vallásos keretek közé helyezte.
Hugo Gryn és Jacob Soetendorp az európai túlélő zsidóság azon kevesei közé tartoztak, akik súlyos belső viaskodásukból újjá tudták szülni hitüket.
Mások útjai másfelé vezettek. Sokan nem az emberrel együtt szenvedő, együtt síró Istennel találkoztak a koncentrációs táborokban, hanem a – népével kötött örök szövetséget felbontó, az önkényesen és érthetetlenül büntető – Mindenhatóval. A történelmi kataklizma utáni továbbélés nem volt számunkra másképp lehetséges, mint hogy megszakítsák kapcsolatukat Istennel.
A steril teológia itt csődöt mond. Ugyanabból az élményből a megélt személyes tapasztalatok érzelmi értelmezése ellentétes teológiai konklúziókhoz is vezethetett. Kiélezett, de igaz példa azé a családé, ahol ugyanabból a lágerból hazatérve a szülők egyike végleg kiábrándult abból az Istenből, aki megengedte a genocidiumot; ő ateistává vált. A másikuk pedig – a saját és mások csodás megmenekülése fölött érzett – erős hálával és bizalommal fordult Isten felé, mélyen vallásos lett.
A címben feltett kérdés retorikus kérdés. A vallásos zsidóság világméretű megújulását és eleven fejlődését nap-mint-nap megtapasztaljuk. A fentiek tehát arra a következtetésre indítanak, hogy a spiritualitás az ember elemi szükséglete, s hogy a transzcedencia rítusokban való megélésnek vágya sokakban még annál a vágynál is erősebb, hogy Isten-imázsukban a mindenhatóság és a jóság attribútumai feltétlenül összekapcsolódjanak.
A magyarországi túlélők első generációjából sokan, a másodikból pedig még többen érzik magukénak ‘A napfény íze” c. film hősének, Sonnenschein Sors Istvánnak l959-ben elhangzó kérdését: Ha Isten nincs és soha nem is volt, akkor miért hiányzik annyira?”
Ez a kérdés hozott össze egy három generációs, asszimilált zsidókból álló laza baráti társaságot 1991 szeptemberében, hogy – sokan közülük életükben először – megünnepeljék Ros Hásánát, a zsidó újévet.
Filmként peregnek szemem előtt annak a nevezetes estének a szívszorító pillanatai…
Két nő áll egymás mellett az ünnepi kiddus asztalnál. Egyikük, túl a 70-en, csodálatos süteményeivel szokta kényeztetni a társaságot. Most – anyja gyermekkori cháláját közel 50 év homályából feltámasztva – ő sütötte a tálcán illatozó hatalmas fonott kalácsot. Vonakodik, amikor a mellette álló, a 30-as éveiben járó nő arra kéri, hogy ő áldja meg a bort és a kalácsot – hiszen az áldás szavait vagy fél évszázaddal előtt mélyen eltemette magában. A fiatalabb nő – egy egyetemi kurzuson frissen szerzett tudásával – latin betűs átírást készít neki segítségül. Ahogy az idősebb nő meggyújtja a gyertyát és megbicsakló hangon recitálja az áldást, az auschwitzi szám kivillan a ruhaujja alól.
Ebből a pillanatból született meg egy évvel később a Szim Salom közösség, az áldást-mondó, kalács-sütő, alapító anya-nagymama otthonában. A jelenet másik szereplője pedig, aki segített neki az áldás feltámasztásában, én voltam.
Hét évvel később – vannak-e véletlenek? – Hugo Gryn zsinagógájában avattak rabbivá.
A Szim Salom név jelentése: Adj békét. A zsidó főima, az Amida legősibb áldásának kezdőszavai ezek.
Hogyan segít a Szim Salom tagjainak abban, hogy megtalálják belső békéjüket? Vagy más szóval: hogyan gyógyítja a Holocaust-traumát ez a – háború utáni első magyar/progresszív zsidó közösség?
Először is közvetlenül foglalkozva a Holocausttal. Első Jom Há – Soá megemlékezésünket 1993-ban szabad ég alatt tartottuk. A 6 millió áldozatért gyújtott 6 mécses mindegyikét más lobbantotta lángra – a lágerekből visszatért tagjaink felváltva akkor épp csak óvodás vagy kisiskolás korú unokáikkal, akiknek a második generációba tartozó szüleik segítettek tartani a gyufát. Az élet folytatásának-folytathatóságának, a jövő létének, és köztünk-létének ez a nyilvánvaló bizonyítéka segített áttörni a több évtizeden át elfojtott gyászból épült hallgatás kőkemény falait. Ki-ki név szerint emlékezett meg elpusztult családtagjairól, majd együtt mondtunk értük Kaddist.
Ezt az első megemlékezést végigzokogó tagjaink közül voltak olyanok a következő években, akik lassan képessé váltak a beszédre, s arra, hogy emlékeiket megosszák egész közösségünkkel.
A Szim Salom egyik sajátos programja a havi rendszerességgel megtartott családtörténeti sorozat. A rítus egyfelől, az organikus rendezőelv másfelől ezeken az összejöveteleken is gyógyító hatású. Ezeken az Oneg Sábbátokon (a Sábbát öröme) a gyertyagyújtás, a kiddus (megszentelés) hagyományos ősi rítusával személyes sorsunkat beleszőjük Klál Jiszraelébe, a mai és a történelmi zsidóság egészébe, s ez erőt ad. A mindenkori mesélő továbbá nem az összefüggésekből kiragadva beszéli el családja vészkorszakbeli történetét, hanem a családfája fölfelé-lefelé menő ágai között tallózva, az előtte- és az utána – perspektívát teremtő – kontextusában.
A Holocaust-gyász feldolgozásában való közvetlen segítségen túl a Szim Salom mindennapjaiban az együtt imádkozás, a tanulás és az ünnepek személyiséget építő, gyógyító gondolatokat közvetítenek hagyományunkból.
Az imák – más alapvető emberi értékek mellett – elvesztett emberi méltóságunk visszaszerzésére tanítanak. Egy példa: A szégyen, a megalázottság, az áldozatként való viselkedés, a negatív énkép, a szorongó, bűntudatos viselkedés post-Holocaust poklából kigyógyulni akarónak reveláció megtudni azt, hogy a naponta kétszer elimádkozandó S’ma előáldásában ez áll:
“Egyesítsd szívünket, hogy szeressük és féljük a Te nevedet, hogy ne szégyenkezzünk, és ne alázkodjunk meg, mert Te vagy az az Erő, amely megment minket.”
Végül a szimchá-ról, a hagyományos zsidó örömről. Az ünneplés: egy szépen terített asztal körbeülése, a közös ének-tánc gyógyír mindazok számára, akiknek zsidó identitása kizárólag negatív forrásból táplálkozhatott az elmúlt 50 évben.
Egyik legvidámabb ünnepünk a Szimchát Tóra, a Tóra Örömünnepe. Úgy hiszem, a Holocaust túlélőinek és az azóta születetteknek különösen jólesik évente egyszer egy olyan szertartásban résztvenni, amelyen a Tóra-olvasás éves ciklusát nem az utolsó hetiszakasszal fejezzük be. Mózes halálának felolvasása után a Tóratekercset visszatekerjük az elejére és azonnal belekezdünk a teremtés-történetbe.
Emil Fackenheim nevéhez fűződik az a gondolat, hogy a Holocaust után a tízparancsolatot immáron ki kell egészíteni egy tizenegyedik parancsolattal: “Ne engedd meg Hitler posztumusz győzelmét! Éld túl!”
Amikor a Szim Salom hagyományos Szimchát Tóra ünnepén a vég-kezdet megszakíthatatlan, örök körforgását gyermekeink körében Tóra-tánccal ünnepeljük, ezt a tizenegyedik parancsolatot teljesítjük.
____
[1] Chasing Shadows
Memories of a Vanished World
by Hugo Gryn with Naomi Gryn
Viking, Great Britain 2000. 250-251. old. (ford. a szerző)
[2] The Teaching of Compassion
by R.Awraham Soetendorp
European Judaism, Autumn’98 21-22. old. (ford. a szerző)
Kelemen Katalin rabbi előadása írásban megjelent:
Bárdos Katalin – Kardos Péter (szerk.): Diszkrimináció és üldöztetés: hatások és következmények.
KúT konferencia 2000. november 10-12. Budapest, 2001, Animula Egyesület – Magyar Pszichiátriai Társaság
