Új kérdések és válaszok a progresszív zsidóságban
Kelemen Katalin rabbi tanulmánya a “Zsidóság – tradicionalitás és modernitás” című kötetben jelent meg.
Lehet – e imádkozni Auschwitz után?
„Az alábbi történet a 40-es évek végén esett meg, amikor Lengyelország még jó kapcsolatokat ápolt Izraellel. Heschel egyik barátja: S.Z.Srágáj a JOINT képviseletében Varsóba utazott. Missziója a koncentrációs táborok zsidó túlélői alijázásának megszervezése volt. Munkája végeztével Varsóban vonatra ült és Párizs felé folytatta útját. VIP-ként a vonaton külön fülkét bocsátottak a rendelkezésére. A folyosón észrevett egy toprongyos, csupa csont-és-bőr zsidót, aki nem talált ülőhelyet magának a zsúfolt vonaton. Srágáj meghívta őt a fülkéjébe. A szegény ördög belépett az elegáns, kényelmes fülkébe, s batyuját maga mellé helyezve, leült. A JOINT képviselő társalgást kezdeményezett vele, de a másik nem válaszolt. Amikor beesteledett, Srágáj, aki vallásos zsidó volt, elimádkozta a máárivot, míg társa egy szót sem szólt. Másnap reggel Srágáj elővette a tfilinjét és a tálitját és sáhárit-ot imádkozott; szánalmasan boldogtalan és komor külsejű útitársa nem nyitotta imára száját, s csak hallgatott. Ám a nap vége felé mégis elkezdtek beszélgetni. „Soha többet nem fogok imádkozni amiatt, ami Auschwitzban történt velünk” – mondta a férfi. „Hogy is tudnék még valaha is imádkozni?” A hosszú vonatúton a másnap reggel is együtt találta kettejüket. A szegény zsidó hirtelen kinyitotta ócska batyuját, tálitot és tfilint vett ki belőle, és imádkozni kezdett. Srágáj később megkérdezte tőle: „Mi indított arra, hogy megváltoztasd elhatározásodat?” A másik így felelt:
„Egyszerre csak belém hasított, hogy milyen magányos lehet Isten; nézd, hányan maradtunk meg Neki. Megsajnáltam.” (1.)
Az európai túlélő zsidóságban nagyon sokan voltak-vannak olyanok, akik életük végéig cipelik az Istentől való elszakadás tragikusan nehéz terhét, akik számára a soá Istentől való végleges elidegenedéshez, imádkozásra képtelenséghez vezetett, s ezt adták örökül gyerekeiknek is.
Mégis, sokunk számára Isten túlélte Auschwitzot. Hogyan?
A Beregszászról 13 éves korában Auschwitzba deportált Hugo Gryn számára a KZ bugyrainak megéléséből az a döntés fakadt, hogy rabbiként kell tanúbizonyságot tennie amellett, hogy az élet Isten ajándéka, s hogy az élet szent. A század második felében a brit progresszív zsidóság karizmatikus vezéralakjává vált. Pályája során sokszor kérdezték tőle, hogy hol volt az Isten Auschwitzban. Hite szerint Isten jelen volt Auschwitzban – meggyalázva és megszégyenítve. Az igazi kérdés számára így szólt: Hol volt az ember Auschwitzban?
Számos más, kiemelkedő zsidó gondolkodót is az ember megnövekedett felelőssége foglalkoztatja a poszt-soá Isten-ember kapcsolatban.
„Egy olyan világban, amelyben Isten meg van tagadva, ahol szembeszállnak az akaratával, ahol semmibe veszik az igazságot, ahol az emberek régi, elhasznált bőrként levedlik magukról az együttérzést, ahol az erőszakot megtapsolják, ahol Isten szövetségesek nélkül marad – van-e az embernek joga arra, hogy törvényszék elé idézze Istent?” (2.)
Visszaadni Istennek elvesztett szövetségesét; ez – a történetbeli vonat-útitárshoz hasonlóan – a progresszív teológia egyik fő célkitűzése.
Számunkra különleges hangsúlyt kap a tradicionális zsidóság egyik alappillére: az etikai judaizmus, melynek lényege: minden egyes zsidó személyes felelősséggel tartozik mind saját, mind pedig az egész világ sorsának alakításáért. Progresszív zsidók számára vallásosságuk megélésének, gyakorlásának egyik fő útja az aktív cselekvés az ősi, ámde ma is időszerű tikkun olám eszméért, amely a világ megjavítását, harmonikus egésszé való újbóli összerakását jelenti.
„És mi a helyzet Partnerünkkel a Szövetségben? Milyennek látjuk Őt, a Láthatatlant? Istenképünk lényeges változáson ment keresztül – s ez a változás nem hatvan éve kezdődött, hanem jóval korábban, a modernitás küszöbén. Másképpen tapasztaljuk meg Istent, mint a bibliai időkben vagy a középkorban élt őseink. A reform zsidóság istenképe már nem egy mindenható férfi figura, aki villámcsapással sújtja a gonoszakat, a jókat pedig egészséggel és jóléttel áldja meg. Nem feltétlenül hisszük azt, hogy Isten bármilyen nyilvánvaló és konzisztens módon beavatkozna külső életünk eseményeibe. Számtalanszor kerülünk ugyanis olyan helyzetbe, amelyben azt kívánjuk, hogy bárcsak Isten közbelépne, és nincs rá elfogadható magyarázatunk, hogy miért nem tette meg. Tapasztaljuk, hogy az istenhit nem jelent biztosítást az ellen, hogy rettenetes és igazságtalan dolgok történjenek. Amikor rossz dolgok történnek, imádkozunk és reménykedünk, de ha nem kaptuk meg azt, amit kértünk, az nem azt jelenti, hogy Isten nemet mondott. Számolnunk kell az emberi kegyetlenséggel, hanyagsággal és közönnyel; vannak természeti törvények és történnek balesetek… Sokunk számára Isten nem valamiféle csodaszer, hogy megszüntesse minden fájdalmunkat… Isten nem végső placebó.” (3.)
Milyen Istenhez imádkozunk hát?
Együttérző Istenhez, aki velünk tud lenni szenvedéseinkben, teremtő és megtartó Istenhez, olyan Istenhez, aki arra inspirál minket, hogy lángra lobbantsuk a belénk helyezett isteni szikrát. Ahhoz az Istenhez, aki Ádámot és Évát egyaránt a saját képére teremtette – és ahhoz az Istenhez, akivel Jákob ősatyánk megküzdött a Jábók partján, és kibírta (ez ugyanis a héber szó eredeti jelentése; a közkeletű „győzött” már értelmezés). Ez lett egész népünk neve: Izrael, azaz az Istennel küzdő – s küzdünk Vele azóta is.
A judaizmus ugyanis nem a könnyű válaszok, hanem a nehéz kérdések vallása.
Ide kapcsolódik az a – kívülállók körében gyakori – tévhit, hogy a reformzsidóság valami könnyű, könnyített változata volna vallásunknak. Az igazság az, hogy inkább másképpen nehéz, mint az ortodoxia. Azoknak való, akik a vallást kényszer nélkül akarják megélni, nem pedig úgy, mint a nem autonóm személy alávetettségét egy kívülről érkező, isteni eredetű törvénynek, amit teljes egészében el kell fogadni. A progresszív irányzat az egyén autonómiájára épít (és épül), az egyénére, aki felvállalja a mindenkori döntés felelősségét.
Nem azt tartja a vallás feladatának, hogy kellemessé vagy boldoggá tegye az emberek életét, hanem hogy az élet teljesebb, mélyebb megértéséhez, átéléséhez vezessen, hogy etikai érzékenységünket erősítse, hogy szenvedéseinkben vigaszt nyújtson, s hogy felébressze bennünk a lét misztériuma iránti áhítat, csodálat és hála érzéseit.
„Olyan szívet akarunk, mely nyitott Isten létezésére, nem pedig olyant, amely kemény Isten válaszaitól…” (4.)
Kiválasztottság
A zsidó nép kiválasztottságának eszméje napjainkban sem vesztett problematikus jellegéből a liberális gondolkodású, társadalmi egyenlőséget és demokráciát valló emberek körében. A mindenféle arroganciára érzékenyeket – mind zsidókat, mind nem zsidókat- ez az eszme falként torlaszolja el a judaizmustól. Ezért nagyon fontos gondolkodnunk-beszélnünk róla.
Steve Greenberg kortárs amerikai rabbi és filozófus azt a merész kérdést veti fel, hogy az arrogancia nem ab ovo a monoteizmus természetéből fakad-e. Ha egy egyetemes Isten bármelyik egy néphez szól prófétái által, az óriási kísértést hordoz magában arra, hogy a sajátost (a partikulárist) egyetemessé tegyük. A történelmi judaizmus részben úgy állt ellent ennek a kísértésnek, hogy világosan meghúzta határait, nem térítő vallás. Nem arra vagyunk kiválasztva, hogy a világot a partikuláris zsidó hit vagy vallásgyakorlás felé mozdítsuk, hanem hogy egy olyan erkölcsi/vallási irányba, amelyre leginkább az etikai monoteizmus elnevezés illik. A zsidó nép szentsége az egész emberiség szolgálatában áll.
Néhány példa erre liturgiánkból.
A záróimaként a mindennapi imarend részévé vált Álénú-ból: „Ismerjék fel és tudják meg az emberlakta föld összes lakói, hogy Előtted hajlik meg minden térd, Reád esküszik minden nyelv.”
A zsidó messianisztikus remény prófétájának, Jesájának vízióját a Ros Hásáná és Jom Kippur liturgiában is imádkozzuk. Az idegenekről szólva Isten így szól: „Szent hegyemre viszem föl ezeket, megvidámítom őket imádságom házában,… áldozataik kedvesek lesznek oltáromon; mert házam imádság házának hívatik minden népek számára!” Jesájá 56:7
Isten Ábrahámmal kötött szövetségének magva az, hogy „benne legyen áldott a föld minden nemzetsége” – Ábrahám kiválasztása univerzális áldást jövendöl meg. Jesájá szerint végső soron maga a kiválasztottság sem kizárólag a zsidók privilégiuma. Tolmácsolásában az Örökkévaló majd egy napon meg fogja áldani Izrael ellenségeit is: „Áldva legyen népem Egyiptom, és kezeim műve Asszíria, és birtokom Izrael!” (Jesájá 19:25)
Nem egy bizonyos nemzetnek, se nem egyetlen végső és igaz vallásos narratívának a víziója jelenik itt meg, hanem egyetlen Istené, akit különböző módon szolgálnak különböző népek – mindannyian áldottak, mindannyian kiválasztottak.
A világ mai állapotában, ha bármely vallás hívei azt állítják, hogy Istenhez kizárólag az ő hitükön át vezet az út, az magába foglalja az Isten nevében elkövetett erőszakot. Azok, akik azt hirdetik, hogy Istent kizárólag Mózesen, vagy Jézuson, vagy Mohameden keresztül lehet elérni, nem csak az illető világvallás autentikusságát kérdőjelezik meg, hanem magának a világnak a biztonságát veszélyeztetik. A vallások fundamentalista irányzatainak erősödése azt a feladatot állítja elénk, hogy a személyes hitünk kérdéseiről úgy beszéljünk, hogy azt mások ne érezzék kényszerítő erejűnek, nyelvhasználatunk pedig befogadó legyen.
Liturgia – elidegenedettség a rítustól, az imádkozástól
Mi az, ami oly sok zsidót visszatart attól, hogy átlépje a zsinagóga küszöbét? Beleértve azokat is, akikre ez szó szerint igaz: akik a Nagyünnepek idején tömegesen a zsinagógák kapuja előtti tereket választják „agóra” helyszínül – félúton megállva, ácsorogva vágyódásuk és félelmeik között.
Elsősorban az, hogy az ima, a templomi rítus idegen számukra. A mai Magyarországon a túlnyomó többséget kitevő asszimilált családok sarjai soha nem tanulták, nem gyakorolták az imádkozást. A progresszív liturgiák figyelembe veszik ezt az alapvető tényt: a gyakorlatlan imádkozót is segítő, tanító célzattal íródnak. Ezeket az imakönyveket kézbe véve világos, jól tagolt szerkezettel, anyanyelvű fordításokkal, a héber szöveg latin betűs átírásával, magyarázó jegyzetanyaggal találkozunk. Az istentiszteletek jól követhetőek mindenki számára, közösségi jellegűek, s a spiritualitás erősebb megélését segítendő, sok helyen visszahozzák az ősi Szentély-beli hagyományt: a hangszeres kíséretet.
Szembesülünk azonban egy másik problémával is. A hagyományos imarendet követő istentiszteletek gyakran azt az érzést keltik bennünk, hogy egy tökéletesen felépített építészeti szerkezetben, egy gyönyörű műemlék épületben vagyunk, amelybe látogatóként betértünk, de amely nem az otthonunk. Az életünk valahol másutt van, kint a világban. Ha az imákat sajátunknak akarjuk érezni, akkor – az alapok megtartásával – helyenként változtatnunk kell rajtuk, ahogy ezt őseink is tették; teológiai üzenetüknek autentikusan követnie kell a világ és benne az imádkozók tapasztalatainak a változásait.
Egy példa a hollandiai holocaustból. Jacob Soetendorp rabbi fiát a háború alatt kisgyermekként idegeneknél rejtegették. Nem sokkal azután, hogy két és fél évig tartó bújtatás után megtalálták és visszavitték a családjába, édesapja megváltoztatta a bencsolás szövegét. „Soha többé nem fogjuk énekelni a következő sorokat” – mondta ”Náár hájjíti v’gám zákánti… Ifjú voltam, majd megöregedtem, de az igazak között soha nem találkoztam elhagyottal, kinek gyermekei nélkülöztek volna”. Ezt a következő, a Zsoltárokból könyvéből vett mondattal helyettesítette: „… újra Beléd fogják helyezni bizalmukat azok, akik igazán ismerik Nevedet, mert nem hagytad el örökre a Téged keresőket.” Ez a változtatás később része lett a holland progresszív liturgiának, ott ma is így imádkozzák az étkezés utáni áldást.
Igen, ahhoz, hogy az imák otthonunkká váljanak, demitologizálni kell hitünket. Felmerül az az igény, hogy új nyelvet használjunk a régi misztériumok leírásához, új imaformát találjunk, új módon tudjunk kapcsolódni a régi metaforákhoz, a régi költői képekhez…
Az istenkép változását némely új liturgia nyelvében is követi, Isten attribútumai közül például a hierarchikus tartalmú „Királyt” az „Élet Forrása” – ra változtatja. Olyan nyelvet próbál teremteni, amelyik Istenről nem csak mint egy rajtunk kívül levő energiáról próbál beszélni, hanem mint egy bennünk lévőről is.
A nemekre vonatkozó egyoldalú szemléletből kilépve ezek az imakönyvek arra törekszenek, hogy mindkét nemet belefoglalják a Szövetség mind isteni, mind pedig emberi oldalába. A hagyományban előforduló sok istennév közül beemelik a liturgiába például az `Isteni Jelenlét`-re, a `Köztünk Lakozó`-ra utaló, nőnemű `Sehiná`-t. A főimában, amikor őseink istenélményét felidézve belépünk a hagyomány láncolatába, nem csak ősapáink: Ábrahám, Izsák és Jákob isteneként fordulunk az Örökkévalóhoz, hanem ősanyáinkat is megidézve: Sára, Rebeka, Ráhel és Lea isteneként is.
A modern kor civilizációs változásai és a nők életének mérföldköveiről való megemlékezés kreatív, új alkalmi imák születéséhez vezet. Ilyen például a műtét előtti ima, az újszülött kislányok névadó szertartása, a vetélést vagy a menopauzát kísérő érzések zsidó rítusba foglalása.
Az ima-teremtés másik közkedvelt módja kortárs költők verseinek imává válása. E hagyományt, a pijjut költészetet már a középkor óta nyomon követhetjük a zsidó liturgiában.
A Tóra
Hisznek-e a reform zsidók a Szentírásban? – kérdezik gyakran a kívülállók.
Igen, természetesen. A Tóra számunkra is a zsidó nép és vallás alapdokumentuma, a Szövetség alapokmánya – a többi zsidó irányzattal összhangban a judaizmus három pillére egyikének tartjuk (a másik kettő: ávodá – ima, g’milut chászádim – jócselekedetek).
Amiben nem hiszünk az az, hogy az Örökkévaló szó szerint diktálta volna Mózesnek a Tórát a Szináj hegyén, hogy az ebben a közvetlen értelemben jött volna az Égből, s hogy a történelmen kívül állna. Az őseink által először mesélt, majd leírt történetek és törvények az ő istenélményüket rögzítik; azt, ahogyan számukra kinyilatkoztatta magát az Örökkévaló. Tony Bayfield a Tórát ”Isten által megérintett történelem”-nek nevezi. Ebben áll – számunkra semmilyen más íráshoz nem fogható – szentsége, különlegessége. „Életünk Fáját”, a Tóratekercset szombatonként körbevisszük zsinagógáinkban, felmutatjuk és olvasunk belőle – szövegén keresztül felsejlik az örökkévalóság.
Ugyanakkor nem kényszerítjük magunkat arra a hitre, hogy a kánaániták kiirtása, vagy a konok, lázadó gyermekek megkövezése Isten akarata lenne. Az Örökkévaló túlságosan megmagyarázhatatlan, titokzatos, és megfoghatatlan ahhoz, hogy ember alkotta szövegekbe beszorítható legyen. Őseink, akiknek a keze nyomát magán viseli a Tóra, ugyanolyan esendő, a saját koruk által meghatározott emberek voltak, mint mi vagyunk – tévedésektől, túlzásoktól sem mentesek. Az a nézetünk, hogy a Tóra tartalmaz mind örökérvényű igazságokat, mind pedig korhoz kötött gondolatokat, állításokat – és nekünk szabadságunkban áll ezek között különbséget tenni.
A progresszív reveláció szerint a kinyilatkoztatás nem egyszeri esemény volt a Szináj hegyén, hanem minden nemzedék minden egyes tagja számára személyes találkozás. Ezt éljük meg tanházainkban. A Szim Salom tizenhárom éve megszakítás nélkül működő Tórakörén nincs helye az autoriter elvnek: az asztalt körbeülő, Szentírás fölé hajló XXI. századi tagjaink között ott üldögél Rási, Ibn Ezra, és a kortárs Tóra kommentátorok: Aviva Gottlieb Zornberg, Robert Altar és Günther Plaut… Élők és holtak egymással vitatkozva, századok és ezredek távolságából egymásnak felelgetve értelmezik „a hetven, azaz végtelen arcú Tórát” és ismerik fel benne önmagukat – hiszen „Éle v’éle divré Elohim Chájjim – Ezek is, meg amazok is az Élő Isten szavai” (Misna).
A nők szerepe
Sokak számára az ortodox judaizmus nem ad kielégítő választ az emancipált nők vallásgyakorlásának kérdéseire. Mit tegyen az a nő, aki a családban, iskolában, munkahelyén a férfiak természetes közelségében él, majd a zsinagógába lépve egyszer csak a karzatra száműzve vagy függöny mögé zárva találja magát? Akinek a Tóra Örömünnepén, míg a férfiak a Tórával táncolnak (amely egyébként „Izrael egész házá”-nak adatott!) egy szelet csokoládé örömével kell beérnie, melyet a rácsok mögött elrágcsálhat…
Doktornők, ügyvédnők, festőnők… az életük minden területén autonóm, szabad, kreatív életet élő nők, ha a vallásukat akarják gyakorolni, egy középkori időutazás résztvevőjeként visszacsöppennek egy jogfosztott, férfiaknak alávetett, diszkriminált helyzetbe.
A liberális zsidóság nő és férfi tagjai azért is érzik magukat otthon vallásukban, mert nem kell folyamatos hasításban, két, egymással szöges ellentétben lévő normarendben élniük. A közel két évszázada fennálló reform zsidóságban nem kerülhet senki olyan mélységesen antihumánus helyzetbe, hogy pl. valamelyik szülője temetésén fivérétől, férjétől elszakítva, magára hagyva kelljen ülnie a koporsó előtt…
E közösségekben a nők – magától értetődő módon – mindenben egyenlő jogot élveznek a férfiakkal – tanulásban, a rítus gyakorlásában, közösségi szerepvállalásban. Megszületésük után a „brit bát” szertartáson Élijáhu próféta ugyanúgy tanúskodik a Szövetségbe való belépésükről, mint a kisfiúk esetében. Később a „törvény lányaként” héber nevükön a Tórához szólítják őket és Tórát olvasnak. Tálitot és kipát viselnek. Ha akarnak, rabbik lesznek, vagy tudós judaisták, vagy hitközségi elnökök…
Ünnepek
A mai középnemzedéknek felnövésekor nem adatott meg az, hogy megtapasztalja a zsidóság hagyományos ünnepeinek szépségét, intimitását. A peszahi maceszgombócos libaleves ínycsiklandozó illata, a Ros Hásánákor megfújt sófár hallatán érzett borzongó áhítat, a sábáti gyertyák fényének varázsa helyett mindössze a vörös csillaggal díszített karácsonyfák ideológiai káosza jutott osztályrészünkül – hogy a fokozatosan egyre inkább tartalmukat vesztő, kiüresedő politikai, nemzeti ünnepeket ne is említsük. Ez a hiány is hozzájárul ahhoz az erős vágyhoz, hogy zsidó identitásunkat hiteles ünnepeken keresztül éljük meg – mind a zsidó nép történelmi ünnepei, mind a személyes életfordulók vonatkozásában.
A progresszív zsinagógák ünnepeit a hagyomány, a személyesség és a kreativitás ötvözése jellemzi, erős közösségi részvétellel.
Néhány példát villantok fel a Szim Salom Közösség életéből:
A Peszáh-széder fontos spirituális üzenete az, hogy minden nemzedék minden egyes tagjának a saját – szolgaságból a szabadságba vezető – útjaként kell átélnie a történetet. Ennek szellemében egyik közösségi széder estünkön, amikor a hagadában a szolgaságot jelképező Micrájim (Egyiptom) elhagyásához értünk, arra kértük a résztvevőket, hogy a kiosztott papírlapokra írják fel, hogy ki-ki személy szerint milyen belső szolgaságtól szeretne megszabadulni. Majd egyéni „szűkösségeinket” egy Micrajim feliratú zsákba összegyűjtve jelképesen magunk mögött hagytuk azokat.
Esküvői szertartásainkon kölcsönössé tesszük azt az ősi rítust, amikor a menyasszony hétszer körbejárja a vőlegényt.
Megható pillanatok voltak, amikor egy felnőtt fiatalember bármicvája előtt édesanyjának adtunk héber nevet, vagy amikor egy másik fiatal felnőtt tagunk bátmicvája előtt szülei, életükben először, imaleplet öltöttek.
Közösség
A judaizmus egyik sajátos vonása az, hogy az istenkeresés útja elválaszthatatlan az emberi közösségtől. A progresszív hitközségeket a nyitottság és a befogadói attitűd jellemzi. Célunk az egyéni felelősségvállaláson, az önkéntes munkán alapuló közösségépítés. Ennek a modellnek a megvalósítása nagy kihívást jelentő, izgalmas feladat az e téren hagyomány nélküli magyar közéletben.
A hierarchikus, autoritárius vezetési modell helyett a progresszív közösségekben a demokratikus, team-munkában működő struktúra a jellemző. Ezekben a gyülekezetekben a rabbinikus szerep megváltozásának vagyunk tanúi: a rabbi már nem a tudás és hatalom egyedüli letéteményese, hanem olyan vezető, akinek szerepe elsősorban abban áll, hogy híveit tanítsa, segítse, ösztönözze zsidóságuk minél teljesebb megélésében.
Előadásomat Martin Buber szavaival zárom. A XX. sz. egyik legkiemelkedőbb vallásfilozófusának eszméi termékeny talajra találtak a progresszív judaizmusban – elsősorban a vallásosság elevenségének, dialógus jellegének, személyességének hangsúlyozása okán. Nagyszabású, gyönyörű feladatot tűz elénk, s én ehhez kívánok csatlakozni:
„Isten nem azt akarja, hogy higgyünk benne; sem azt, hogy vitatkozzunk Róla, s hogy megvédjük. Isten egyszerűen meg akar valósulni általunk” (5.)
Jegyzetek :
1. Abraham Joshua Heschel : A Passion for Truth
Jewish Lights Publishing, Woodstock, Vermont 1973. 302-303. oldal
2. u.o. 298. oldal
3. Jonathan Wittenberg : The Eternal Journey
Joseph,s Bookstore Temple Fortunate –London, 2001. 7. oldal
4. u.o. 8. oldal
5. Martin Buber : Jewish Religiosity In Martin Buber: „On Judaism” ed. Nahum and Glatzer; Schocken Books, New York
Köszönettel tartozom Tony Bayfield, Howard Coooper, Hugo Gryn z”l , Steve Greenberg, Avraham Soetendorp és Sanford Ragins rabbiknak, akiknek gondolatait előadásomban felhasználtam.
Kelemen Katalin rabbi írása megjelent:
Zsidóság – tradicionalitás és modernitás
Tisztelgő kötet Karády Viktor 75. születésnapja alkalmából
szerk.: Bíró Zsuzsanna Hanna – Nagy Péter Tibor
Wesley János Lelkészképző Főiskola, Budapest, 2012
http://mek.oszk.hu/11600/11687/11687.pdf 461-471. oldal
