A nagyünnepi periódus az év legfontosabb időszaka a zsidó spiritualitás szempontjából. Sajátos hangulata magával rántja azt, aki rááldozza idejét és energiáját, hogy elmélyedjen a közösségi életben, imákban és tanulásban. Vagyis igen fontos időről van szó, ami lehetőséget ad arra, hogy eltávolodjon az ember a hétköznap nehézségeitől és rutinjától, és eljusson az élet örök és igazán nagy kérdéseihez. Azonban sokan a vallásos zsidók közül is, nagyon zsúfoltnak, és nehéznek látják ezen ünnepek egymás utáni láncolatát. Ilyenkor van a legnagyobb veszélye annak, hogy rutinná válik a vallási gyakorlat. Sokszor gondolom azt, hogy talán pont ennek a kihívásnak kell megfelelnünk: ennek a „spirituális tehernek” a viselése adja a legnagyobb lendületet az év további részeihez. A nagyünnepi ciklus egy hatalmas lehetőség egy zsidó számára, hogy lélekben megújuljon és megerősödjön. Ehhez azonban nagy figyelemre és odaadásra van szükség. Az alábbi cikk betekintést nyújt az ünnepek fontosabb kérdéseibe, és remélhetőleg segítséget nyújt ahhoz, hogy az érdeklődök hétköznap is releváns kérdéseket találjanak ezen ünnepek üzeneteiben. Az író azonban megengedi magának, hogy elkalandozzon, és néhány valós, de rövid történettel is szolgáljon az olvasónak.
A zsidó év kezdete a Ros Hásáná ünnepe, amelyet Tisré hónap első két napján ünnepelünk. Az ünnep nevét Újévnek lehetne legjobban fordítani. Legtöbbünknek talán a mézes alma jut eszünkbe, amikor Ros Hásáná nevét halljuk. A méz, az édesség szimbolikáját nem kell igazán magyarázni: az ilyenkor szokásos formulával Sáná Tová uMtuká-t, „jó és édes évet” kívánunk egymásnak. Ez az örömteli remény szinte kötelezővé van téve a zsidó jog szerint, ami előírja, hogy az ünnepi kalácsot is mézbe kell mártani, nem pedig megsózni, ahogy általában szokás.[1] Ez tehát a zsidó újév ünnepi és reményteli oldala. Azonban gyakran elfeledkezünk az ünnep nehéz, mondhatni tragikus oldaláról. Ros Hásáná a Félelmetes Napok kezdete, ami egy tíznapos periódust ölel fel. A hagyomány szerint ez a nap az Ítélet Napja, amikor minden zsidó felett ítélkezik az Örökkévaló.[2]
„Három könyv nyílik az égben Ros Hásánákor, az egyik a teljesen gonoszok számára, az másik a teljesen igazak számára, és egy a köztesek részére. A teljesen igazak azonnal az Élet Könyvébe lesznek beírva. A teljesen gonoszok haladéktalanul a Halál Könyvébe írattatnak be. A köztesek sorsa feletti döntés fel van függesztve az engesztelés napjáig. Ha megérdemlik, be lesznek írva az Élet Könyvébe. Ha nem érdemesek erre, be lesznek írva a Halál Könyvébe.”[3]
Ez a gyakran citált idézet nagyon érdekes kérdéseket vet fel. Ros Hásáná egyik, nehezen értelmezhető gondolata az, hogy egy láthatatlan ítélőszék, egy kézzel megfoghatatlan autoritás dönt sorsunkról. Rabbinövendékként sokszor szembesültem ezzel kapcsolatban olyan kérdésekkel, ami a vallásosság lényegi problematikájára mutat rá. Hogyan viszonyulhatunk tehát ehhez a kérdéshez?
Az ünnep tóraolvasása rengeteget elmond hagyományos üzeneteiről. Sajnos, Ros Hásáná narratívái nem könnyű olvasmányok, hiszen az első nap Hágár és Ismáél elüldözése[4], a második nap pedig az Akkéda[5], vagyis Izsák megkötözése az olvasandó szakasz. Ha ironikusan akarunk fogalmazni, a mézes almák és kalácsok által keltett újévi reményteliség erős ellensúlyba kerül, ha ezen szövegek mélyére nézünk. Tragikus narratívájuk azonban sok tanulságos mondanivalót is rejthet magában.
Mindkét szöveg a hűségről, és önfeladásról szól, még akkor is, ha nem tudunk megbékélni az emberi kegyetlenség határtalanságának is értelmezhető részekkel.
A Genezis könyvének 21. fejezete alapvetően egy nagyon nagy csodával indul: Sára, öregségére fiút szül Ábrahámnak. Az utódlás sokszorosan lett megígérve a szülőknek[6], de az ígéret csak öregkorukra válhatott valóra. Izsák lesz tehát Ábrahám második fia, Ismáel mellett, akit Hágár (Sára szolgálója) szült neki. Sára, Izsák elválasztásának napján[7] azonban meglátja, hogy Ismáél „játszadozik”[8], és megkéri Ábrahámot, hogy üldözze el mind a gyereket, mind anyját. Ábrahám tehát rettenetes választás elé érkezik. Vagy hűséges lesz feleségéhez, és teljesíti parancsnak is érthető kegyetlen kérését, vagy pedig elárulja őt. Ekkor az Örökkévaló biztosítja afelől, hogy Ismáélt nem várja halál a pusztaságban.
„De a dolog nagyon rossznak tetszett Ábrahám szemeiben, fia kedvéért. És Isten szólt Ábrahámhoz: Ne tessék rossznak szemeidben a fiú miatt és szolgálód miatt; mindenben, amit mond neked Sára, hallgass szavára, mert Izsákban neveztetik majd el magzatod, de a szolgálód fiát is néppé fogom tenni, mert magzatod ő.”[9]
Ebből is látszik, hogy a zsidó hagyományban a feleség szava megkérdőjelezhetetlen… A Talmud ebből az isteni szónoklatból bizonyítja azt, hogy Sára jövőbe látó, ráadásul megigéző szépségű prófétanő volt.[10]
Hágár és Ismáél valóban megmenekül a sivatagi pusztulástól, de az olvasó nem könnyebbül meg. Egy ilyen esemény bármikor megismétlődhet. A következő fejezetben (és Ros Hásáná második napján) Izsákon a sor, hogy a halállal nézzen szembe. Ábrahám viszi fel őt egy hegyre, hogy ott felemelje egy oltárra, és készen legyen arra, hogy levágja őt: saját, szeretett, kiválasztott fiát. Ez a próbatétel azonban nem ember által adatott, mint Sára utasítása, hanem az Örökkévaló által. A zsidó hagyomány szerint azonban az isteni akarat sohasem akarta, hogy emberáldozat történjen.[11]
Ugyanakkor, a zsidó kommentátorok megjegyzik: e rettenetes tett vezetett Sára halálához, ami közvetlenül az Akkéda után történik meg. Így magyarázzák ezt:
„Sára halála közvetlenül az Akkéda után jön. Sára, fiának megkötözéséről hallván, hogy fiát majdnem feláldozták egy oltáron, elszállt belőle lelke, és meghalt.”[12]
A zsidó hagyomány tehát egyértelműen lejegyzi a történet két oldalát: az emberi és isteni nézőpontok kiegyezhetetlen ellentétét, amely az egyik legfontosabb ősanya halálához vezet. Talán találunk magyarázatot arra, mi indokolja ezt az irtózatos kegyetlenséget. Ábrahám az Akkédát megelőzően bálványimádókkal köt szövetséget[13], és egy fát is ültet Bér Sevában.[14] Habár egyik sem tiltott, de mindkettő felveti a bálványimádás gyanúját. Ha elfogadjuk ezt a magyarázatot (sok más is létezik természetesen), akkor az Akkéda Ábrahám megbízhatóságát hívatott próbára tenni. Ez a próbatétel az emberi akarat feladásáról szól az isteni akarattal szemben. Az Akkéda a hűség próbája, és Ábrahám önfeladásával bebizonyítja rátermettségét, de rettenetes áron.
Ezek a történetek a Biblia legellentmondásosabb narratívái közé tartoznak. Emberi és isteni értékék kerülnek szembe egymással, hogy aztán, remélhetőleg újra összetalálkozzanak. Vigyázni kell azonban azzal, hogy bármilyen teológiai kijelentést tegyünk Izsák megkötözése alapján, mint pl. „Isten minden zsidótól azt várja el, hogy készen legyen feláldozni kisfiát”, vagy valami hasonlót. A zsidó vallásban rendszerezett teológia nem létezik. Ezért nem tudok egyetérteni azokkal (és rabbinövendékként sok ilyen emberrel találkoztam), aki az Akkéda kegyetlen történetét nevezi meg a legfőbb oknak, miért nem vallásos, hiszen ennek alapján nem vonható le örök érvényű teológiai következtetés. Ugyanakkor, a hagyományos zsidó liturgia a reggeli áldások között mindennapivá tette az Akkéda felolvasását. Érthető, hiszen a vallásosság egyik lényege az önfeladás. Mit tehetünk ezzel a feloldhatatlannak tűnő ellentmondással? El kell fogadnunk, hogy a szöveghagyományunkkal olyan szövegeket kaptunk, melyekhez ellentmondásosan viszonyulunk, de jóban és rosszban ragaszkodunk hozzájuk. Ezeket a szövegeket nem feltétlenül szeretni hivatott az ember, hanem elfogadni.
A Ros Hásáná történeteit úgy tudjuk elfogadni, ha észrevesszük, ezek mind-mind rólunk szólnak, hétköznapi tragédiáinkról, kihívásainkról. Egy szélsőséges példa jut eszembe.
Izraelben, 2006-ban ismerkedtem meg egy kommandóssal (ekkor még nem voltam rabbinövendék, csak egy önkéntes egy kibucban), aki elmesélte kiképzése történetét. A speciális kiképzés egyik utolsó vizsgája az volt, hogy rettenetesen, félholtra verjék egyenként egy-egy társukat. Mindenki sorra került egyenként, és voltak olyanok is, akik maradandó sérüléseket szereztek, vagy akár lebénultak.
“Miért várják ezt el tőletek?” kérdeztem.
“Mert ha ezt nem bírja valaki ki, akkor nem bízunk benne, hogy amikor egy terroristák által teli épületbe kell behatolni, akkor a félelme nem kerekedik felül, és hagy minket ott. Így bízhatunk csak egymásban.” , válaszolta.
Rettenetes volt ezt hallani. Néhány évvel később azonban, amikor a rabbiiskolába jelentkeztem, majd később zsinagógákba, megismerkedtem a „lelki kommandós” kiképzéssel. Ezeknek a felvételiknek mind-mind része egy egyfajta stresszinterjú. Mindezek azt hivatottak felmérni, mennyire kerekedik felül az ember arroganciája és egója, ha nyomás alá helyezik, mennyire ura ilyenkor a helyzetnek, és önmagának. Egyszóval, a felelős beosztásban lévők ellenőrzik, mennyire megbízható az illető. Ha az ember ezen túl van, akkor már a belső körben tudhatja magát, és nem kell számítania durvaságokra. A közösségi munka ezt sajnos valóban megköveteli. Mindezen felvételik nehézségei (habár ott helyben tragikusnak fogtam fel őket) sokszor sajnos a közelébe sem értek a valós közösségi élet durvaságainak és képmutatásainak.
Azonban ne feledkezzünk el hétköznapjainkról, és hétköznapi bizalmi kérdéseinkről. Munkahelyi és otthon töltött életünket átszövi a bizalom és hűség kérdése. Akarva és akaratlanul is, enyhén és durván is, sokszor tesszük próbára családtagjainkat, szerelmünket, barátainkat, munkatársainkat. Mindezt azért, hogy tisztázzuk azt, ki mikor állna ki mellettünk, kire, mikor számíthatunk. Hágár és Ismáél elüldözése, valamint az Akkéda is ennek a kérdéskörnek archetipikus történetei, szélsőséges formában.
Jól ellensúlyozza ezeket a tragikus narratívákat Hanna története és imája[15], Ros Hásáná második napjának háftárája.[16] Hanna egy Elkáná nevű, Efrájim törzséhez tartozó férfi felesége. Elkáná másik felesége termékeny, de Hanna ezidáig nem tudott neki szülni gyermeket. Egyik zarándoklatuk alkalmával, a Templomban Hanna kifakad, és imájában esküt tesz: ha fiúgyermeket szül, felajánlja az Örökkévalónak. Miután Éli, a pap, áldását adja a kérésre, Hanna megszüli Sámuelt, Izrael egyik legnagyobb prófétáját. Ahogy ígérte, a fiú elválasztása után[17] felviszi a Templomba, ahol átadja örök szolgálatra a fiút. A rákövetkező tíz vers[18] pedig Hanna imája, az egyik leggyönyörűbb ima, ami a Bibliában található. A talmudi bölcsek annyira rajongtak ezért a szövegért, hogy rengeteg halachikus törvényt, tanulságot vontak le belőle.[19] Csak az egyiket idézve:
„ És fogadást tett és mondta: Örökkévaló, Seregek Ura… (1Sámuel 1:11). R Eleazar tanította, hogy amióta az Örökkévaló megteremtett világát, nem hívta senki őt a Seregek Urának, amíg nem jött Hanna, és nem hívta őt a Seregek Urának.”[20]
Más, alapvető halachák, törvények is le vannak vezetve Hanna viselkedéséből, például az, hogy imádkozni csak halkan, de artikuláltan lehet, valamint az, hogy az imát csak szívből, nagy odafigyeléssel szabad mondani.[21] A mai, nőket háttérbe tessékelő (legyen magyar vagy külföldi) zsinagógákat látván talán meglepő lehet, hogy egy nő a pap mellett imádkozott, aki ráadásul (!) hosszasan megfigyelte.[22] Nem csak ez az egyetlen máig ható tanulság. Nem szabadna elfelejtenünk mai, férfiak által dominált zsinagógáinkban, hogy Hanna imája máig meghatározza, hogyan imádkozhatunk, és azokat a formákat, ahogyan megszólítjuk az Örökkévalót.
Mindezek mellett ez a történet legfőképpen egy ígéret beteljesedéséről szól. A hit és a bizalom van a középpontban, ugyanúgy, mint Ros Hásáná más történeteiben. Az önfeladás, a lemondás itt is elnyeri méltó jutalmát, és ez nagyon jól illeszkedik Ábrahám történeteinek motívumaihoz. Ugyanakkor a folytatásban nagy különbségek vannak. Hanna gyönyörű imája, és később, Sámuel felemelkedése mint Izrael legfőbb prófétája, hatalmas kontrasztban van Ábrahám némaságával, és Sára halálával. Sámuel anyjának cselekedeteinek lényege ugyanúgy az elsőszülött felajánlása, mint Ábrahám esetében, de az ő megoldása sokkal emberibbnek tűnik, mint az ősapáé. De ne ítélkezzünk Ábrahám felett. Sok kommentátor szerint ő volt az első sémita, aki nem áldozta fel elsőszülött gyermekét, mint akkoriban szokás volt[23]. A hangsúlyt tehát érdemes Ábrahám korszakalkotó lépésére tenni, és nem pedig a történet tragikus voltára. Ábrahám elment a végsőkig, de győzött az emberi oldala, kegyelme legyőzte kegyetlenségét.[24]
Ros Hásáná tehát, mondhatnánk, a hűség és bizalom ünneplése. Hanna példája (és talán Ábrahámé is) azt taníthatja nekünk, hogy az isteni és emberi akarat egymásra találhat, és bizalomra épülhet. A mai zsidó vallásosságban rendkívül fontosak ezek a kérdések. A modern irányzatok születését az emberi mértékhez igazított vallásosság igénye inspirálta a legjobban, és ez különösen igaz Magyarországon. A magyarországi liberális irányzatot is az első-, másod-, és harmadik generációs Soá túlélők alapították, akiknek nagy része nem volt sohasem vallásos. Az alapítók célként tűzték ki, hogy az ortodox gondolkodásnál egy emberközpontúbb, emberléptékűbb közösséget hozzanak létre. Gyerekként és fiatal felnőttként nagyon nagy hatással voltak rám a Szim Salom első nagy rendezvényei. Később is a hazai reformirányzatban vettem részt szervezőként. Egy fordulóponthoz érvén azonban meg szerettem volna ismerni a judaizmus tradicionálisabb közösségeit. Amikor a Pardes Institute of Jewish Studies-ba felvettek, a modern ortodoxia hatalmas hatással volt rám, különösen az intenzív szövegközpontúsága fogott meg. Az étkezési és sábbáti szokások felvétele is nagyon sok energiát és erőt adott (és máig ad), még akkor is, ha nagy önfegyelmet igényel betartásuk. Azonban visszatérve Magyarországra egy hatalmasnak tűnő problémával találkoztam. Ez a probléma bagatellnek tűnik, ugyanakkor rengeteg báál t’suvá-nak[25] okoz gondot, és sokszor családok szétszakadásához vezet. Ez a „probléma” pedig a családi étkezés, ami nem csak az étkezésről szól, hanem az összejövetelről, a találkozásról is. Az étel elfogadása, talán ősidőktől fogva a bizalom kifejezése, visszautasítása pedig sokaknak bizalmatlanságot, sőt, megvetést jelenthet. A kóser étkezés azonban megköveteli a szigorúan kóser háztartást. Az edények és evőeszközöktől kezdve mindennek meg kell felelnie az előírásoknak. Nagyon hamar fel kellett mérnem, hogy ezek betartását nem követelhetem meg a családomtól, ugyanakkor pedig nem vonhatom ki magam az étkezések alól. Kérdés persze, hogy akartam-e valójában a nagymama főztjéről lemondani, de mindenesetre egy köztes megoldást kellett találni, ami sikerült is. Ekkor tisztázódott előttem, hogy semmilyen égi vagy földi hatalom nem követeli meg tőlem a teljes önfeladást. A modern vallásosság a kiegyensúlyozott életről szól, sőt, talán a judaizmus mindig is a középutakról szólt: a közvetlen környezet követelése, behatása ugyanolyan hatással volt a közösségekre, mint az örök, isteni hatalomé. Ha a buberi értelemben vett „Én és Te” kapcsolatra törekszünk (égi vagy földi) környezetünk között, a mi énünk és döntéseink nagy hatással vannak a kapcsolatra, még akkor is, ha a hatalom és a döntés mások kezében van. Amikor az Én és Te találkozik, akkor az ember katarzist él meg, és megérti, hogy létezhet teljes bizalom ember és ember, vagy ember és az Örökkévaló között. Talán ez az élmény lehetett Hanna imájának egyik kiváltó oka.
Ros Hásáná után tíz nappal érkezünk Jom Kipur napjához. Az Engesztelés Napja a Félelmetes Napok katartikus végét jelentik. A huszonöt órás, teljes böjt rengeteg embernek fontos szokássá lett, olyanok számára is, akik egyébként semmilyen vallási rituálét nem tartanak be. Az ekkor olvasott hagyományos szövegek azonban megkövetelik, hogy ne csak egy tartalmatlan rituálét hajtson végre a hívő, hanem tartson önvizsgálatot és bűnbánatot.[26] Enélkül Jom Kipur napja értelmetlenné válhat. Az ételről, italról való lemondás, fehér ruhák és vászoncipő viselése megengedi, elősegíti, hogy az ember teljes énjével a szellemi létre koncentráljon. A hagyomány szerint Jom Kipurkor a halottakat, vagy, ha jobban tetszik, angyalokat imitálunk, akiknek nincsenek testi szükségleteik. Ez az időben korlátozott, de teljes önfeladás, ha intenzív ima és tanulás kísérik, nagyon erős hatással van az emberre, és a későbbiekre, az egész évre. Nem ritka, hogy egy mélyen, erősen átélt nap után újjászületés élményben van része az emberek. Érthető, hogy a Misna ezt a napot az év legboldogabb napjának nevezi.[27] A bűnök ekkor megbocsáttatnak, és, ha jobban belegondolunk, mi okozhat ennél nagyobb boldogságot?[28]
A Jom Kipur-i böjt megtörése után már szokás a szukkával, a sátoros ünnep hajlékának felállításával foglalkozni, hiszen mindössze öt nap van arra, hogy teljesen felállítsuk és feldíszítsük. A Szukkot az egyik legérdekesebb, legegyedibb és komplexebb ünnep a judaizmusban. A hét napot a hagyomány előírása szerint a sátorban kell tölteni, lehetőleg ott kell aludni. Vigyázni kell azonban itt is a szélsőségekre: a halachikus szövegek előírják, hogy a hívő átélje a szukka átmenetiségét, kényelmetlenségét, de megtiltja, hogy mindez igazi szenvedést okozzon. Eső esetén, vagy túl nagy hidegben meg van tiltva a sátor használata.[29] Itt is tehát a kiegyensúlyozott élmény a fontos. Szukkot alatt kint vagyunk a természetben, és átéljük a vele való kapcsolatunkat. Megtanuljuk, hogy minden, ami az állandóságot hiteti el velünk: meleg otthonunk, használati tárgyaink, anyagi biztonságunk, valahol csak illúziók. Az egyetlen valóság az átmenetiség, mert mindezt bármikor elveszíthetjük. A sivatagi vándorlást éljük át újra, ahol a természeti elemeknek voltak a vándorló izraeliták kiszolgáltatva. A sivatagban, kiszolgáltatottságában azonban mindenki egyenlő. Nem véletlen tehát, hogy Szukkot egy messianisztikus ünnep. Több próféta is beszél arról, hogy az idők végén (amikor minden nép és minden ember egyenlő lesz) a Szukkot lesz az egyetlen ünnep amit megülnek, minden más, Jeruzsálembe zarándokló néppel együtt.[30] Tavaly, Szukkot első napján, a franciaországi Toulouse óvárosában kerestem éjnek idején egy szukkát. A legnagyobb micva az első este ülni a sátorban és kiddust mondani, ezért nagyon fontos volt számomra, hogy megtaláljam azt a sokat emlegetett sátrat az egyik sikátorban. Reménytelen helyzet volt, senki nem volt már az utcákon, ezért feladtam, és haza indultam. Teljesen irreális módon a helyi lubavicsi rabbiba botlottam bele egy szűk kis utcán. Köszöntünk egymásnak, és hamar kiderült, hogy már sok jót hallottunk egymásról. Készségesen a sátorhoz vezetett. Talán egyszer eljön az idő, amikor nemcsak személyes szinten, de valláspolitikai szempontból is baráti kapcsolatot tudnak ápolni a reform és a háredi zsidók. Ha máskor nem, a messiási korszakban, egy hatalmas szukkában…
Szukkot utolsó utáni napja[31] a nagyünnepi ciklus végét jelenti. A Tóra örömünnepét, Szimchát Tórát ünneplik ekkor. A tóratekerccsel való tánc az ünnepi szokások része. Ez tényleg egy hatalmas élmény, hiszen az egész év folyamán hatalmas tisztelettel, mondhatni, félelemmel kell bánni a tekerccsel. Ez az a nap, amikor barátként is vigadhatunk vele. Ilyenkor a legjobb szabadon átélni ezt a ritka élményt, lehetőleg úgy, hogy ne ejtsük le a tekercset.[32] Liberálisabb felfogású közösségekben, érthető módon, a nőket is engedik táncolni a tekerccsel. A vigasság nem ok nélküli szellemi értelemben sem. A Tóra utolsó szakaszához értünk, Mózes halálával fejezzük be a tóraolvasás éves ciklusát, de rögtön vissza is térünk az elejére, és a Teremtést olvassuk újra. Nincs teljes vég, hiszen vallásunkban a lineáris időfelfogás a ciklikus időfelfogással létezik egyszerre. Az örök visszatérés tehát itt a Tóra olvasásában nyilvánul meg. Ez az ünnep, csakúgy, mint minden más ünnep a nagyünnepi ciklusban, a lelki (és sokszor a fizikai) újjászületés élményét adja számunkra.
Véleményem szerint ezek az ünnepek ajándékok, lehetőségek számunkra. Nem tartom szerencsésnek azt mondani, hogy bűn őket nem betartani. Sokkal inkább azt mondanám, hogy aki nem vesz részt bennük, lemarad egy hatalmas élményről, és egy mély változás lehetőségéről. Ha ezekkel a szavakkal mégis bűntudatot keltettem az olvasóban, felhívnám a figyelmét arra, hogy a Talmud védelmébe veszi azt, aki munkája miatt „lemarad a vallásról”, vagy a zsidó közösséget csupán más módon tudja segíteni.[33] Lényegében tehát a Tóra nagy örömet és biztonságot ad a hívőnek, ha azt kemény munkájával személyes ismerősévé teszi. Ezért kell avval a ténnyel befejeznem, hogy a fenti értelmezések mindössze egy többet-kevesebbet tanult fiatal rabbi észrevételei. Minden zsidónak joga, sőt, mondhatni feladata a folyamatos olvasás, és magyarázat keresése, legyen az személyes, vagy a hagyományt követő. Nem szeretném felmenteni az olvasót az értelmezés és tanulás gyötrelmei és gyönyörei alól.
Jegyzetek, források, hivatkozások
[1] Rama SH OH 583:1
[2] M RH 1:2
[3] BT RH 16b
[4] 1Mózes 21
[5] 1Mózes 22. A szó jelentése…
[6] 1Mózes 12:1-3,7; 13:14-17; 15:5,18; 17:16;
[7] A rabbinikus hagyomány minimum két év szoptatást ír elő. SH EH 143:8
[8] 1Mózes 21:9
[9] 1Mózes 21:11-13 IMIT fordítás
[10] BT Szánh 69b
[11] Rási magyarázata 1Mózes 22:2-höz, Gen Rabba 56:8
[12] Rási magyarázata 1Mózes 23:2 -höz, Gen Rabba 58:5
[13] 1Mózes 21:32
[14] 1Mózes 21:33
[15] 1Sámuel 1:1-2:10
[16] A háftárá szó az ünnepekkor és Sábbátkor olvasott prófétai részre utal.
[17] Rási huszonnégy hónapos korra tette az elválasztás idejét
[18] 1Sámuel 2:1-10
[19] BT Ber 31ab
[20] BT Ber 31b
[21] BT Ber 31a
[22] 1Sámuel 1:9-10
[23] Hertz kommentár
[24] A hagyományos ima a reggeli Akkéda olvasás után ennek ellenkezőjét állítja: Ábrahám elnyomta saját fia iránti szeretetét. Ennek okán kéri az imádkozó az Örökkévalót, hogy szeretete kerekedjen felül.
[25] Ez a kifejezés a hagyományosan, a bűntől elforduló zsidókra vonatkozott. Ma viszont már sokan azokra az eredetileg nem vallásos zsidókra vonatkoztatják, akik vallásossá váltak.
[26] Jesájá 58:2-7
[27] mTaan 4:7
[28] Az olvasó persze valószínűleg tudna ilyet mondani, pl. a szerelem és a (természetesen házasságon belüli) szex. A hagyomány ebben egyet ért vele. Hiszen az év másik legboldogabb napja Tu Beáv, a szerelem zsidó ünnepe.
[29] BT Sukkah 25a
[30] Zek. 14:16-17
[31] A diaszpórábeli konzervatívabb közösségek a kilencedik napon ünneplik, míg liberálisabb és izraeli közösségek a nyolcadik napon.
[32] Sajnos ilyenkor ez sokszor megtörténik, és a zsinagóga tagjai negyvennapi böjtöt osztanak szét maguk között.
[33] A munkások felmentést kapnak különböző imák és rituálék alól. (pl BT Ber 16a) Sőt, a Talmud azt is mondja: „Nagyobb az az ember, aki kétkezi munkájából, él, mint az, ki csupán az Örökkévalót féli. Az előbbieknek kijár a túlvilági lét, az utóbbiaknak nem.” (BT Ber 8a)
