A Szim Salom 2022. november 12-i sáchárit istentiszteletén gyönyörű életciklus eseménynek, Karádi Júlia felnőtt bátmicva avatásának lehettünk tanúi. Az istentiszteletet Diana Senechal kántor és Kelemen Katalin rabbi vezette, Julcsi pedig Tórát olvasott és drósét mondott – ennek írott változatát megosztjuk alább.
BEAVATÁS AZ ÉLET FÁJÁNÁL
Morija földjén túl
Please click here for the English version
Olyan nagy, amit meg akartam fogni ezzel a mai dróséval, életem első dróséjával, hogy végül semmit sem sikerült belőle. Mindig újra és újra kicsúszott a kezeim közül, és egyre hatalmasabbra nőtt. Így végül mindent elengedtem, és egy szabadon áramló gondolatfolyammá alakult a szöveg – egy szövetté. Utazzatok velem a következő néhány percben ennek a szövetnek a szálain.
Pár héttel ezelőtt még nem ismertem a dróse szó jelentését sem. Kata mint rabbi, és Balogh Kati a héber órákon fáklyaként vezettek ezen az úton a teljes ismeretlenben. Tőlük tudtam meg azt is, hogy a dróse a daras gyökből azt jelenti: ásni, kutatni, magyarázni. Mélyre ásunk az értelem után kutatva, és a gyöngyöket amit találunk, egy láncra fűzzük fel. Asszociációs láncra, a nagymamám aranyláncára, aminek a barázdái olyan elevenen élnek bennem gyerekkoromból, mintha most tapintanám őket.
Amikor ezeket a sorokat írom, éppen a jamim noraim időszakát éljük. Az a 10 nap Ros Hasana – az újév, és Jom Kippur – az engesztelés napja között, amit magyarul jobb híján félelmetes napokként szoktunk fordítani. Pedig a nora héber szónak kevés köze van valójában a félelemhez.
Van egy mágikus történet. Nem is egy: a Tóra történetek hatalmas, eleven, gazdag szövedéke, a hagyomány szerint maga az Élet Fája, éc chajim. A batmicva, a felnőtté avatási rítus során a legnagyobb megtiszteltetés felhívva lenni ehhez a fához, és először részesülni az ősi szent titokból, 13 évesen.
Ennyi idősen, amikor ennek kellett volna történnie, velem egészen más történt. Egy másik fajta beavatás: szeretett nagymamámat elvesztettem. Ma, 24 évvel később, az a megtiszteltetés ér, hogy az élet fájánál állva, az ő héber nevét megörökölhetem – Sulamit. A salom szó női formája, mely a salém gyökből azt a fajta békét jelenti, ami a teljességből táplálkozik.
Nem tudtunk erről a névről, ahogy annyi minden másról sem. Finiként ismerte mindenki, mi pedig, az unokái Hugómamának hívtuk, és hívjuk azóta is. A héber nevére csak a halála után derült fény egy iratból. Ő az egyetlen a felmenőink között, akinek egyáltalán tudomást szereztünk a héber nevéről. Pedig mindenki másnak is kellett, hogy legyen.
Egy titokra fény derült, egy rejtett szövevényes világ egyetlen szála napvilágot látott: a titkos neve annak, akit nagyon szerettünk – fény volt és meleg otthon, cserépkályha tüze az éjszakában. Nem értettük, ahogy annyi minden mást sem – ahogy a nyakában mindig függő arany medál jelentését sem. Az évek során valahogy ez a titokzatosság is felfedte magát: chet és jod. Két héber betű, az életet jelenti. Azóta hordok egy ilyen medált éjjel és nappal, nem veszem le magamról.
Pár nappal ezelőtt mégis levettem, mert Ros Hasana ünnepén Detti, a közösség egyik vezetője rám nézett, és azt mondta, fordítva hordom. Egész eddig senki nem vette észre, pedig régóta így lehetett rajtam. Legtöbben, ha észreveszik egyáltalán, elefántnak, vagy orrszarvúnak nézik. Nem ismerik. Ez egy titkos jel. Annak a bizonyos szövevényes világnak a része, ami egész életünkben rejtve volt előlünk, és csak érthetetlen jelekből, a sorok között tudtunk olvasni belőle. Aznap este, az újév fordulóján, megfordítottam a medált. Egyenesbe került
rajtam az élet. Valami egy teljes, 180 fokos fordulatot vett, ami a részem, és ami egész eddig megfordítva volt, értelem nélkül.
Van egy történet. Talán az egész zsidó mitológia legrettegettebb története. Mégis, minden újév alkalmával hagyományosan ezt olvassuk. A véletlen (vagy a sors) úgy hozta, hogy a mai napi hetiszakasznak is éppen része ez a történet. A batmicva dátumának kiválasztásakor nem maradt más lehetőség, pusztán praktikus okokból. Ez a történet, ami most hidat ver az időben, és ide idézi ma az újév félelmetes napjait – az Akédá, Izsák megkötözése.
Amikor Katának elmondtam, hogy ezeket a sorokat szeretném héberül felolvasni a Tórából, a válasza az volt, ez nem tipikus batmicva téma. Nem értettem miért, mégsem tudtam mást választani. Magnetikus erővel vonzottak ezek a sorok. Mintha beigazolódott volna a tanítás, hogy a Tóra szövege egy lélegző, eleven szövet, amihez kapcsolódni lehet. Megszólított. Katának akkor elmondtam a sejtésemet, hogy ez egy beavatás történet. Én ilyennek ismerem az Örökkévalót – ennyire kíméletlennek, de nem szeretetlennek.
Az élet két héber betűjén kívül, Fini, Hugómama, Sulamit, még egy másik jelet is hordott magán éjjel és nappal: egy vágás hegét a karján. Ez is annak a titkos világnak a része volt. Őt meg lehetett kérdezni. Aki kérdezte, annak mesélt. De én még a beavatási életkor előtt álltam, kislány voltam ahhoz, hogy kérdezni tudjak. A bátyáim többet kérdezhettek. Nem titkolózott, csak nem látta értelmét beszélni róla, nem akart terhelni minket. A terhet maga akarta elhordozni. Azt a terhet, amiről a karján lévő heg árulkodott, és az éjjeliszekrényén álló sósborszesz
mindent betöltő illata, amivel az állandó fejfájását csillapította az álmatlan éjszakákon. Lagernek nevezte. Egy tábor. És a tífusz. Ez a titokzatos tábor is annak a rejtett világnak a része volt. Valahogy, valamilyen megfoghatatlan módon, ahogy csak a gyerekek tudnak tudni – így tudtuk mi is, hogy ez pedig a halált jelenti.
Élet a nyakában, halál a karján. Ezt tanultuk meg a zsidóságról. És semmi mást. Talán ezért is volt mindig annyira nehéz közelebb lépnem ehhez a világhoz. Minden alkalommal, amikor megpróbáltam, egy nálam nagyobb erővel találtam magam szembe. Zárt ajtókon kopogtattam, legjobb esetben is. Pedig távolabb se tudtam tőle lépni, hiszen az életet is ez jelenti. Se vele, se nélküle.
A költőnél pontosabban nem lehet megfogalmazni ezt a kibékíthetetlen kettősséget, amitől nem lel otthonra a lélek a saját házában. Az élet eleven szövetén egy mély hasadás keletkezik, és a két világ menthetetlenül szétszakad egymástól. Halált hozó fű terem gyönyörűszép szívemen.
Az Akéda történetében az Örökkévaló azzal kísérti meg Ábrahámot, hogy azt, ami ebben az életben számára legkedvesebb, a misztikus születésű, hőn szeretett fiát égőáldozatként ajánlja fel – azon a helyen, amit ő kijelöl számára. Vedd csak a te fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj el Morija földjére és áldozd fel őt ott égőáldozatul a hegyek egyikén, melyet majd mondok neked.
2000 éve elborzadva olvassuk el újra és újra ezt a történetet, és próbálunk rá magyarázatot, valamiféle kiutat, felmentést találni – félelemmel és reszketéssel, azzal a bizonyos norá érzésével a szívünkben. Az igazságos Isten nem kérhet ilyet, nem lehet ennyire kegyetlen, egy gyilkos.
A norá héber szó valójában nem takarja a félelem érzését. A jelentése az a megfoghatatlan élmény, amit akkor él át az ember, azokban a kegyelemmel teli, ritka pillanatokban, amikor a saját bőrén megérzi, hogy egy nála felfoghatatlanul hatalmasabbnak a része. Az az erő amivel szembesülve csak térdre rogyni lehet, és remegéssel, áhítattal, a legmélyebb megrendüléssel fejet hajtani előtte.
Nem kedves ez az erő, nem jóságos, de nem is gonosz, és legfőképpen nem gyilkos. Ez az erő éppen az életet szolgálja. Mindenek felett, és bármi áron. Az életet, de nem minket – nem az egyént, hanem valami sokkal hatalmasabbat. A szenvedéstől nem célja megóvni minket, ezért tűnhet kíméletlennek. Sőt, a tapasztalat azt mutatja, legtöbbször embertpróbáló szenvedés és fájdalom átélésén át vezet az út idáig.
Kíméletlen abból a szempontból, hogy nem kíméli az egyéni ember kicsi akaratát és jóérzését. De semmiképp nem kegyetlen. Azt a nagyobb egészet szolgálja, amit az emberi világ perspektívájából nem tudunk belátni. Az az Örökkévalónak nevezett Erő, mely örökké valós létező marad, az emberi világtól függetlenül. Az embernek szabad akarata révén egyetlen döntés van a kezében: szolgálja, vagy sem. Ábrahám úgy dönt, szolgálja: rendületlenül, mindenen át, önmagát sokszorosan is meghaladva, belehalva és újjászületve, kicsi egyéni emberként megtörve és újra összerakva. Azt mondja: hinnéni. Itt vagyok.
A beavatási rítusok archaikus nyelvén úgy mondják – a beavató démonmesterek feldarabolják a lelket, hogy új egészként állhasson össze. Ez a beavatás dinamikájának belső törvénye, és ezért van az, hogy bárhová is nézünk a világon, természeti népeknél közös motívum, akik egymással soha nem találkoztak, hogy a beavatás roppant fájdalommal és szenvedéssel jár. A fájdalom élményével való telítődés révén jutnak el az avatandók oda, hogy átszakadnak abba a másik valóságba, ahol feltárul a titok a szemük előtt, és megértik a lelkük mélyéig azt az igazságot, amit csak megsejteni lehet – hogy a két világ valójában Egy. Adonaj Echad.
Ábrahám a két világ, ég és föld között áll a hegy tetején, amit az Örökkévaló arra jelölt ki, hogy az áldozatot meghozza. Az áldozat szó héberül korban, a közeledés gyökből ered. 3 napon át vándorol Morija földjére. A harmadik napon fölvetette a szemeit és látta a helyet a távolból. Azonnal felismeri a hegyet: ez az a hely (hammakom), ahol a földi és az égi világ egymáshoz közeledik. Áldozatot követel
tőlünk az, hogy ez a közeledés meg tudjon történni. Nem kis áldozatot, hanem a legnagyobbat, ami embertől kérhető.
Ezen a helyen, ég és föld között, élet és halál küszöbén, abban a köztes térben remegve, megrendülve, áhítattal, a norá élményével telve – állunk itt Ábrahámmal. Elmegy az élet leges-legszéléig, addig a helyig, ahol egész más törvények uralkodnak mint a mindennapokban. Farkasszemet néz a halállal, de mégsem lép át oda. A kettő között felfüggesztve lebeg ebben a végeláthatatlan drámai pillanatban, a kést szeretett fia, Izsák nyakának szegezve.
És akkor, abban a szent pillanatban – megtörténik a feloldozás, az átfordulás, a csoda – amire azóta is a kos szarva, és a sófár ébredésre hívó hangja emlékeztet minket, nemzedékeken át.
Ábrahám a leggazdagabb, bőséges áldásban, jutalomban részesül ezután. Lejön a hegyről, a köztes térből visszatér a földi világba, de soha nem lesz már ugyanaz mint azelőtt volt. Izsákról a drámai pillanat után nem esik több említés ebben a szakaszban. A hegyre együtt mentek fel, de Ábrahám egyedül jön le onnan. Egy midrás szerint azért, mert valójában, Izsák ott meghalt, és éveket töltött a Paradicsomban. Talán lelki értelemben valóban meghalt ott a hegyen az, amit ebben az ősi mítoszban Izsák jelképez. Valaminek, amihez a legjobban ragaszkodunk, meg kell halnia bennünk a beavatás során, ahhoz, hogy utat engedjen valami új megszületésének, és a valódi növekedésnek. És ez nagyon fáj.
Az életet jelentő arany chaj medált talán 2 éve hordhattam már fordítva. Noé fiam születése után vettem vissza utoljára. A születése, hanuka után egy szombati napon, a legnagyobb ünnep volt. A medál végig rajtam volt, amíg együtt megtettük az élethez vezető utat. Csak akkor került le rólam, amikor én már elértem addig a bizonyos határig – mindenen túl, az élet és a halál közti mezsgyén, mindent levetkőzve és meghaladva, feláldozva, ami kedves volt számomra, amit magaménak hittem. Ő mindvégig otthon maradt a családban megtartva, melegséggel, anyatejjel táplálva 3 napon át, amíg én Morija földjén jártam. Manó, az akkor 9 hónapos unokatestvére, megosztotta az újszülött Noéval legdrágább kincsét, az édes anyatejet.
A kórházban már eszméletlen voltam a vérveszteségtől, amikor az életet jelentő aranyláncot levágták rólam. Fél órán múlhatott az életem. Egy lezárt zacskóban kaptam vissza a láncot, miután visszatértem, miután lejöttem a hegyről, hogy az újszülött fiammal újra talákozzunk, és azt tudjam neki mondani: hinnéni – itt vagyok.
Most már itt vagyok. Mert már itt tudok lenni. Az újszülött életembe én is a titok ismeretével tértem vissza a hegyről. Azzal a tudással, hogy a két világ, ami egész eddig kibékíthetetlenül elszakadt egymástól, mindent szétfeszítve maga körül – hogy ez a két világ valójában Egy. Nem kell máshol keresni. Minden ami szent, végig itt állt előttünk, és itt van most is ebben a pillanatban – ahogy az élet fájánál összegyülekezünk.
Pár hónap elteltével tudtam csak kibontani a lezárt kórházi zacskót, amin a nevem állt és egy szám. Karádi Júlia 6/b. Visszavettem a láncot. Az életet jelentő két betű visszakerült a nyakamba. Mint most kiderült, egészen idáig – megfordítva.
A mai napra készülve időnként hangosan gyakoroltam otthon a héber szöveget, amíg Noé, aki még nincs két éves, és csak pár szót beszél, mellettem játszott, tettvett. Egyik nap váratlanul azt láttuk, a fotelben ülve egy könyvet lapozgat, és vidáman mondogatja fennhangon: hinnéni, hinnéni.
Ő tényleg itt van. Mert ő már itt lehet. A mai nap azt is jelenti, hogy neki nem kell már sorok között olvasnia titkos jelekből, és nem kell szétszakadt világok között gyökértelenül bolyongania. Az áldozatot meghoztam, és talán neki már nem kell. Lejöttem a hegyről, és ma új nevet kapunk. Az életfa gyökereivel rég megszakadt szálak összeforrnak. Az őseink áldása kísérheti már az ő útját.
Köszönöm, hogy velem utaztok.
És együtt mondjuk Ábrahámmal és Noéval – Hinnéni.
