(A dróse 2012. április 20-án hangzott el Joel Abraham rabbi konfirmációs osztályának (Egyesült Államok) a Szim Salomnál tett látogatása alkalmából, angol nyelven.)
Mivel ma félúton vagyunk Jom HaSoa, a holokauszt emléknapja és Jom HaAcmaut, az izraeli Függetlenségi Nap között, drósémban korlátokról, szabadságról és a szabadsággal járó felelősségről szeretnék szólni.
Amerikai vendégeink az útjuk során meglátogatták Auschwitzot is. Messze nem én vagyok az egyedüli ebben a teremben, akinek az ősei közül többen túlélői, illetve áldozatai annak a koncentrációs tábornak. A soá által érintett családjaink zöme minden kapcsolatot megszakított a judaizmussal, minek eredményeképp ifjúsági csoportunk tagjainak jelentős része bárminemű zsidó identitástudat nélkül nőtt fel – például én 16 évesen tudtam meg, hogy zsidó vagyok. A magyar zsidó élet elpusztításának megannyi szemtanúja megtagadta vallását és identitását – és mégis, e tendencia ellenére itt vagyunk: második és harmadik generációs holokauszt-túlélők, hetente többször összegyűlünk, részt veszünk sábáti istentiszteleteken, siúrokon és más tanulásokon, héber nyelvórákon és a hitközség egyéb programjain.
Sokaknak, közülünk, fiatalok közül, családunkon belül is akadályokat kell leküzdenünk: egyik tagunknak azért is szülei megvetését kell elszenvednie, mert hamszát hord a nyakában, másikunkat nagyszülei szombat reggelenként nem engedik zsinagógába, mondván, a szombat az iskolára való felkészülés napja; egy harmadik tagunknak az apja pedig chamect visz annak lakásába pészachkor, noha előzőleg direkt megkérte gyereke, hogy ezt ne tegye… A lista sajnos elég hosszú. Az apátia mellett a félelem is erősen jelen van a szülők és a nagyszülők köreiben.
Be kell látnunk, hogy félelmük nem teljesen megalapozatlan: Magyarország nem az ideális lakhely az átlagtól eltérő emberek számára – pláne nem zsidóknak. Pár hete demokratikusan megválasztott képviselők az Országgyűlésben tiszaeszlároztak, múlt héten az Élet Menetén a kormánypárt képviselője tagadta a magyarok bárminemű felelősségét zsidó honfitársaik deportálásában, az antiszemita beszólások a mindennapok részévé váltak – és akkor még nem beszéltünk a legutóbbi közvélemény-kutatások eredményéről, amik szerint jelenleg a második legnépszerűbb párt a nyíltan antiszemita és Izrael-ellenes Jobbik.
Mégis, itt vagyunk, büszkén és zsidókként. Ez csodával egyenértékű, meggyőződésem. Warren Goldstein, a Dél-Afrikai Köztársaság főrabbija szavaival élve: „a zsidók puszta léte maga egy csoda.” Értsük: mégis hol vannak az Izraelt és Júdeát leigázó asszírok és hellének? A minket fogságba taszító babilóniaiak? A Szentélyt leromboló rómaiak? Tegye föl a kezét, aki tudja! A tény maga, hogy most itt lehetünk ebben a zsinagógában, hogy ti a drósémat hallani tudjátok, hogy én drósét tudok mondani, mind egy-egy csoda. Ezekhez képest a Vörös-tenger kettéválasztása nem volt más, mint showbiznisz. S akkor még nem is szóltam az egyik legnagyobb eseményről: 3 évvel a soá után, mikor célul tűzték ki a teljes zsidóság elpusztítását, több ezer éves száműzetés után megszületett az önálló zsidó állam.
Ennek a csodának a folytatása a mi vállunkon nyugszik. Függetlenek vagyunk, nem egy diktatúra korlátai közé születtünk, jogunk van döntést hozni, meghatározhatjuk, hogy milyen nevelést biztosítunk majd gyermekeinknek. Egyvalamit ne felejtsünk: ha föladjuk hitünket és identitásunkat, a nácik győznek. A jiddis nyelvnek van egy kiváló szava ezen érzés leírására: dafke – csakazértis! De túl ezen a heves megközelítésen, a zsidóság vonzó oldalainak száma tengernyi, amit zsidó életvitellel közvetíthetünk, ezzel is példát mutatva a magyar zsidóság 90%-ának, akiknek semmilyen kapcsolatuk nincsen a zsidó szubkultúrával a korlátok miatt, melyek között szocializálódtak. Nekünk szabad akaratunk van, éljünk vele!
Sok negatív körülményről beszéltem most, és ezeknek a száma csak még inkább fölértékeli azt a tényt, hogy a Szim Salom Hitközség, az ifjúsági csoport és más zsidó és nem-zsidó, progresszív értékrenddel rendelkező társaságok sikeresen megteremtettek maguknak egy buborékot, ahol a külső, intoleráns világtól a lehető legfüggetlenebbül tudunk élni. Tudom, hogy az Örökkévaló itt van velünk ebben a buborékban. A múltkori hetiszakaszban, a S’mini parasában többek között a Szentély felszentelését írják le: de nekünk nincsen szükségünk fizikai létesítményre ahhoz, hogy érezzük az Örökkévaló jelenlétét. Elég, ha körültekintünk magunk körül, belenézünk a mellettünk ülő mosolyogó ember arcába. Remélem, nincs szüksége senkinek sem több bizonyítékra.
