Az év legkülönlegesebb napja veszi most kezdetét. Hagyományunk szerint ezt az egész napot Istennel való találkozásunknak szenteljük, mégpedig a Vele való legszemélyesebb, legintimebb együttlétnek.
Ki vagy mi is az, akivel most találkozni készülünk? A múlt heti Háázínú hetiszakaszban Mózes életzáró nagy költeményében Isten így jelenik meg előttünk: „…én, én vagyok, és nincs Isten mellettem, én ölök és éltetek, sebet vertem s én gyógyítom, s nincs ki kezemből menthet… Ittasítom nyilaimat vértől és kardom húst eszik, vérétől az elesettnek és fogolynak, az ellenség vezéreinek fejétől…” [5.Mózes 32:39,42]
Vajon melyikünk szeretne „randizni” ezzel a féltékeny, militáns, bosszúálló Istennel? S ez nem az egyedüli helye a TANACH-nak, ahol egy népét hadba vezető, keményen büntető, teljhatalommal rendelkező ókori közel-keleti despota istenképpel találkozunk. Nem csoda, ha ma, a XXI. században problematikussá vált ennek az istenképnek a fenntartása. Mégis sokan vannak, akik ragaszkodnak ahhoz az elképzeléshez, hogy a bibliai kor Istene az egyetlen „választható Isten”. Nagy részük számára ez az istenkép teljességgel elfogadhatatlan, így ők az ateizmus útját választják. Mások, a bibliai teológiát továbbvive, az elmúlt kétezer év történelmét is bele akarják gyömöszölni a mindenható, mindentudó, a világtörténelmet tudatosan determináló Isten által irányított akciók sorába. Ők szélsőséges, hamis következtetésekre juthatnak azáltal, hogy önmagukon és általában az emberen kívülre helyezik az autoritást. Elborzadok, amikor még fiatalok szájából is hallom a Holocaust-teológiának azt a – sajnos széles körben elterjedt – nézetét, miszerint a Holocaust Isten büntetése volt a zsidóság bűneiért. Félelmetesen veszélyes teória ez, hiszen elkeni a népirtásban résztvevők gonoszságát, felmenti őket tetteik súlya és felelőssége alól.
De miért is kellene beleragadnunk ebbe a teológiai útvesztőbe?
Reggelente, az ébredés pillanatában, napunk első áldásával „melech cháj v’kájám”-hoz fordulunk. Az élő, eleven és fennmaradó Istennek adunk hálát, akinek az elevensége, a fennmaradása a velünk való élő viszonyon múlik. Így a vallásgyakorló zsidók a napi rítus szavain keresztül is átélhetik a különböző korokban folyamatosan változó istenkép eszméjének érvényességét.
De már maga a bibliai narratíva is – bár rengeteg metaforát és nevet használ Istenre – rámutat annak a lehetetlenségére, hogy egy olyan Létezőt, amely állandó mozgásban, alakulásban, kibontakozásban van, egy rögzített, fix főnév-névbe szűkítsünk le. Az égő csipkebokor revelációban Isten bemutatkozása: „Ehje áser ehje”- „Vagyok, aki leszek” és „Vagyok, aki veled leszek” már előrevetíti a későbbi korok különböző generációinak változó, fejlődő istenképét. (Pl. a misztikusok szenvedélyes, de elvont: „Én Szof – Végtelen” istenképe, a filozófusok absztrakt Legfőbb Létezője, a haszidok a világ leghétköznapibb részleteiben is jelenlévő Sehinája…)
Bármennyit is változott istenképünk az elmúlt századok folyamán, arról nehezen tudunk lemondani, hogy ne egy antropomorf, megszemélyesített kép éljen bennünk Róla. Az alábbi történet is ezt példázza.
Egy álom. Valaki Istennel sétált a tengerparti strandon. A sötét égen jelenetek villantak fel az életéből. A jelenetek közben két pár lábnyomot vett észre a homokban, a sajátját és Istenét. Az utolsó jelenet felvillanása után tanulmányozni kezdte a homokbéli lábnyomokat. Azt vette észre, hogy az életútja mentén időnként csak egy pár lábnyom halad. Arra is rájött, hogy ez az egy pár lábnyom az élete legnehezebb, legszomorúbb eseményeit kísérte.
Aggódva fordult Istenhez. „Azt ígérted, hogy ha elhatározom, hogy követlek, akkor egész további életemben velem leszel! De időnként csak egy pár lábnyomot látok. Miért hagytál el engem épp a legválságosabb időszakaimban?” Isten így válaszolt: „Édes gyermekem, szeretlek és soha nem hagynálak el. Megpróbáltatásaid és szenvedéseid idején azért látsz csak egy pár lábnyomot a homokban, mert akkor én vittelek téged.”
Talán sosem fogjuk „kinőni” azt a mélyen emberi, gyermeki vágyunkat, hogy a biztonság-, megtartás- és védelem-igényünk kielégítését egy szülőfigura Istentől várjuk. Ezért is választottam ezt a történetet.
A külső istenkép másik jellegzetes vonásaként említem, hogy Isten egy nálunknál nagyobb, hatalmasabb erőként jelenik meg; egy rajtunk, embereken túli dimenzióként. Egy olyan világkép, amelyben helye van a transzcendens dimenziónak, és amelyben ehhez mérjük magunkat, segíthet abban, hogy megtanuljuk az egónk arányos kezelését.
A következő haszid történetben egy ember egyszer elment a Kotzki Mendel rabbihoz, hogy kiöntse neki szíve keserűségét. A felesége belehalt a szülésbe, az újszülött bébivel együtt hét kisgyermeket hagyva az özvegyre. Még más sorscsapások is érték a férfit, s azt sem tudta, kihez forduljon. Mendel rabbi meghallgatta őt, de közben végig lesütve tartotta a szemét. Majd mély gondolkodás után fölvetette a fejét, egyenesen panaszosa szemébe nézett és így szólt: „Én nem vagyok méltó arra a feladatra, hogy ilyen kegyetlen szenvedésedben megvigasztaljalak. Csak a kegyelem igaz Mestere képes erre. Fordulj Hozzá.”
Külső Isten, belső Isten…
A belső, a bennünk élő Isten eszméje újat hoz a hagyományos külső Isten-eszméhez képest.
[Csendes meditáció: Próbáljunk meg felidézni egy olyan élményünket, amikor egy fontos és talán nehezen eldönthető kérdésben a belsőnkben megszólaló hangról úgy éreztük, hogy ez más, több mint a saját hangunk, hogy ennek az igazsága Az Igazság. Mélyebbről jött és elsöpörte a bármilyen racionálisnak is tűnő ellenérveinket.]
„A spirituálisan hiteles személy számára Isten valóságos, nem pedig egy címke, amelyet hetykén odatűzünk kívánságaink és nézeteink mellé. Isten ott valahol kint van, de az isteni kommunikáció valamiféle csodája folytán, Isten szavai kintről bekerülnek, és némi küzdelem után, Isten akarata a mi akaratunkká válik. Egyesítjük Isten látásmódját a saját gondolkodásunkkal, így nyerve el teljességünket, integritásunkat. A gondolatok harcában a „belső hangunk” üzenete gyakran kényelmetlen, ezért csak vonakodva fogadjuk el. Éppen ez az érzés valószínűsíti, hogy a bensőnkben megszólaló hang nem csupán a saját hangunk, hanem Isten hangja, amelyet képesek vagyunk integrálni.” [Harold Kushner: Forms of Prayer, 572. oldal]
Holnap este a Neilá záróima utolsó szavaival: „Ádonáj Hú HáElohim” ennek a kettőségnek a feloldását, a külső és belső Isten azonosságát fogjuk hirdetni.
Kívánom, hogy az előttünk álló Nap mindannyiunkat segítse abban a növekedési folyamatban, amelyben Isten hangját belső hangunkká tesszük.
Chátima tová.
