Langer Ármin (Mordecháj Cvi ben Joszéf v’Eszter) dróséja bár micvája alkalmából
(Elhangzott 2012. június 23-án.)
Sábát sálom, gut sábesz!
Üdvözlet mindenkinek, nem-szim salomosoknak és szim salomosoknak, nem-zsidóknak és zsidóknak egyaránt!
Remélem, mindannyian kényelmesen ültök… beszélhetnékem van.
Anne Frank naplójában azt írja: „Ondanks alles geloof ik in de innerlijke goedheid van de mens” – magyarra ferdítve ez annyit tesz: „mindennek ellenére hiszem, hogy minden emberben van jó legbelül”. Korách egyike a legellenszenvesebben lefestett zsidóknak a Tórában. De mivel Annehoz hasonlóan én is hiszek abban, hogy még a gonoszként megbélyegzett testvéreinkben is van mit szeretni, drósémban elsősorban Korách szimpatikus vonásairól fogok szólni, a velem közös tulajdonságairól szándékozom beszélni.
Anti-establishment magatartása, az elittel szemben tanúsított szkeptikus hozzáállása teljesen rokonszenves. Pont tegnap értem haza Brüsszelből egy kerekasztal-beszélgetésről, ahol Európa anti-establishment aktivistáit szembesítették egymással. De van egy nagyon fontos ütközőpont: míg én a tikkun olamba, a világ megjavításába vetve hitemet önzetlen alapon küzdök a pénz bálványozása ellen, addig Korách pont a tőkéért harcol. Explicite nem mondja ki, hogy a rangért küzd, céljai látszólag nemesek, de erősen sejthető, hogy a Mózes elleni lázadásban nem citoyenként, azaz a közösségért tevékenykedő emberként, hanem mint burzsoá, vagyis önmaga érdekeit szem előtt tartó személy viselkedik. Az ő Mózes elleni lázadása öncélú, pusztán a kisebbségi komplexustól átfűtött hatalom utáni vágyról szól. Pedig mit ér a rang? A taoizmus alapműve, a Tao Te King szerint a legnagyobb csapás, mert az puszta önszeretet eredményez – a világot pedig a rang nélküli, világért élő kiválóságra kell bízni. Ha írnék egy marxista Tóra-kommentárt – viccet félretéve, tényleg megfordult a fejemben –, abban Koráchot mint a kapitalista barbarizmus megtestesítőjét jellemezném. Önző, individualista szemléletét tökéletesen példázza az a kirohanása, mikor szent közösség helyett szent egyénekről beszél a prófétának.
De ami még ennél is rosszabb, nem pusztán Mózessel és Áronnal száll szembe, hanem az Örökkévalóval is – hogy megértsük, mire gondolok, kénytelenek leszünk kicsit hebraistáskodni:
A hetiszakasz kezdő szavának, a vájikách-nak első betűje egy vav consecutivum: arra utal, hogy ez a cselekedet közvetlen következménye az előzőeknek. – Tanáromnak, Balogh Katinak köszönhető ez az észrevétel, aki párját ritkító akkurátussággal készített föl a Tóra-olvasásra (mindjárt meghalljátok munkájának gyümölcsét), és még arra is jutott energiája, hogy ilyen apró finomságokra fölhívja a figyelmemet. – A vájikách-ot megelőző sorok pedig nem mások, mint a cicesz viseléséről szóló parancsolat, a l’maan tizkerúval kezdődőek, amiket nem véletlenül mondunk el naponta kétszer: annak a parancsolata, hogy az ember ruhájának négy, gyakorlati haszonnal nem bíró lógó rojtja szüntelenül figyelmeztesse viselőjét az Örökkévaló ízlésének megfelelő viselkedésre. Fogjuk fel úgy, mint a csomót a zsebkendőn, amit nem szabad, de nincs is miért kibontani. Hiszen ha megfeledkezünk a törvényekről, annak könnyen lázadás lesz a vége: mi sem könnyebb, mint ledobni magunkról a felelősséget, lásd Korách esetét, aki a midrás szerint ki is parodizálja ezt a rendelkezést azzal, hogy Mózes elé áll gyapjúból font kék lepelben, kérdezvén, hogy ez is megteszi-e, tudniillik ez is magába foglalja a cicesz négy kék színű gyapjúrojtját.
Természetesen szemlélőrojtok nélkül is lehet az ember hűséges; nekem például meggyőződésem, hogy tartom magam ahhoz, amit hirdetek, cicesz viselése nélkül is. Ismertek, tudjátok, hogy napi 25 órában dolgozom a közösségért, a népemért –, és én a népem alatt éppúgy értem a magyarokat, a németeket vagy az üzbégeket, mint a zsidókat; sőt, az esetek többségében a roma hajléktalant inkább érzem közelinek, mint a rózsadombi zsidó üzletembert. (Ha van rá igény, majd mesélek a kiddus után arról, hogy mit kaptam 20. születésnapomra egy hajléktalan cigány harcostársamtól, és mit egy rózsadombi zsidó haveromtól.)
Ez a folytonos buzgólkodás a részemről persze nem egyedül a közösségről szól, saját magam tökéletesítéséről is, arról, amit a hagyományos iszlám teológia dzsihádnak nevez – ne tévesszen meg senkit se a kortárs iszlám és a nyugati média hamis interpretációja! –, és amiben én maximálisan hiszek. Ezek után szerintem érthető, hogy miért választottam a Mordechájt héber nevemül, ami az Árminhoz hasonlóan harcost jelent.
Az én harcom erőszakmentes, nem karddal, hanem önfegyelemmel és szociális aktivitással zajlik. Emberjogi harcról van itt szó, és a perfekcionizmusra való konstans, de célját – feltehetőleg – soha el nem érő igyekvésről. Forradalmiságomhoz illő hetiszakasz jutott rám.
A héber nevemben a Mordecháj mellett három elgázosított dédszülőm neve szerepel: Cvi – Cvi ben Eliazer haLévi (Rózsa, szül. Rosenthal Ármin), Joszef – Langer József (Joszef ben Mosé) és Eszter – Darvas, szül. Deutschländer Ilona (Eszter bat Avraham). Lett légyen bármilyen gyalázatos haláluk, én mégis itt vagyok zsidóként. Ott folytatom, ahol az Auschwitzban 74 évesen megölt Weisz Lipót bácsimmal, a Dachauban halálra dolgoztatott 17 éves Rózsa István dédnagybátyámmal és a többi méltatlan halált halt rokonommal 68 évvel ezelőtt abbahagyatták.
Holnap egyébként Apuval, akitől ezt a kipámat kaptam, leutazunk Kaposvárra, az éves soá-megemlékezésre. 6 évvel ezelőtt ott tudtam meg, hogy zsidó vagyok… illetve akkor még csak fél-zsidó – idézőjeles – „identitásom” volt: így is tengődtem, felemásan, félvállról véve a dolgot egészen addig, amíg Pestre nem kerültem 2009-ben, és a Limmudba bele nem keveredtem, ahol Bodó Réka zsigerből lezsidózott. Ez nekem imponált annyira, hogy ott is maradjak. Teljesen illik a sztoriba, hogy a táliszomat tőle kaptam idén hanukára.
De térjünk vissza kicsit Koráchra – aki mivel levita, rokonom, hiszen mint hallottuk, Rosenthal Ármin dédapám szintén haLévi. Egyébként az sem kizárt, hogy egyenesági felmenőm, mert noha Koráchot és követőit „elnyeli a föld”, a lázadásban részt nem vevő fiait Isten van olyan korrekt, hogy életben hagyja. Pl. Sámuel próféta is egyenesági leszármazottja Koráchnak… legalábbis a chabad.org szerint.
Szóval: Korách hősünk paposkodni akar. Nem elég neki az asszisztencia, amit a leviták végeznek, az ő foga a kohénok tisztségére fáj. Tételezzük föl, hogy tényleg Isten szolgálatára vágyik, és nem kizárólag arra, hogy stikában hazacsempéssze vacsorára az oltárra hozott áldozati bárányokat.
Újabb közös vonás, ezúttal tompító megjegyzés nélkül: ifjúkorom óta spirituális vezetői szerepre vágyom. Tinédzserként sem lehetett levakarni ezt a non-stop mosolyt az arcomról, és előszeretettel jártam tetőtől talpig feketében, így többször is előfordult, hogy nálam fiatalabb gyerekek papnak, illetve papnövendéknek néztek; ilyenkor mindig fülig ért az a hallgatag szám.
Mint tudjátok, 2009-ig Sopronban laktam, ezalatt az ott egyedüli látható vallás, a kereszténység felé nagyon nyitott voltam: az egyik első könyv, amit saját pénzemből vettem, egy katolikus Biblia volt, ezt követte sok más témába vágó szakirodalom, máig megvan például az a német nyelvű füzet-sorozatom az evangéliumokról, amit valamikor a 80-as években adtak ki és tök véletlenül jutottak birtokomba. Voltam katolikus, református, evangélikus, unitárius és sok más istentiszteleteken is, jól éreztem magamat rajtuk, de a keresztény teológia nem volt megfelelő: a fő üzeneteket, mint az empátia, szolidaritás, szociális aktivitás abszolút magamévá tettem – amik, mint később rájöttem, teljesen összhangban állnak a judaizmuséival –, máig vallom őket, de a messiásozással sose tudtam megbarátkozni. (Ezt, bevallom, a zsidóságban sem érzem át teljesen, szerencsére a progresszív judaizmus már nem helyez olyan hangsúlyt rá, mint más irányzatok.)
De még ha el is tudnám fogadni Jézust többnek egy prófétánál, amire egyébként hajlok, rögtön látnám magam előtt egyik kedvenc gondolkodómat, John Stuart Millt, amint azt mondja: „Ármin, mi a kihívás a többséghez való tartozásban? Minek arra fecsérelni az energiádat; más megcsinálja majd, nem?” Márpedig én a hit szolgálatába akarok szegődni, pótolhatatlannak tartom az egyházakat: még Millnél is nagyobb kedvencem, Nietzsche szerepüket abban látja, hogy csordaemberré degradálják az egyéneket – én is ugyanígy látom, csak más szavakkal fogalmazom meg. Az egyház feladata az erkölcs közvetítése, és az egyének meggyőzése ennek az univerzális erkölcsnek az elfogadásáról, a szarvak letörése.
A pokol a vallás-nélküliség: mindenesetre a vallásos ember szempontjából, mivel az ateista nem hisz a pokolban, nem is hádészként éli meg saját vallás-nélküliségét. A zsidó vallás az alvilággal, a s’ollal nem sokat foglalkozik, a Tórában a Korách hetiszakasz egyike azon keveseknek, ahol egyáltalán szóba kerül, és tulajdonképpen még itt se tudunk meg róla semmit sem. Annál beszédesebb a 115. zsoltár: „Nem a meghaltak dicsérik az Urat, sem nem azok, a kik alászállanak a s’olba.” A s’ol az Isten-nélküliség, az ateizmus. Nem az alvilág nyeli el Koráchot és a lázadókat, hanem az ateizmus.
Szóval ott álltam magamban, vallás nélkül, de semmiképpen sem Isten ellenzékeként – ahogy Woody Allen definiálja az ateistákat –, hanem lelkes agnosztikusként. Aztán Pestre kerülvén a Limmudon megismerkedtem Katával és a Szim Salommal, életem első rabbijával és zsidó hitközségével… Spinoza azt mondja, hogy minden ember saját erkölcse szerint ítéli meg tetteit, minek köszönhetően mindenki meg van győződve saját igaz mivoltáról. Ugyanakkor vannak olyan emberek, akiket egy egész közösség tart igaznak, ilyen például Kata. Ahogy a 92. zsoltár mondja: „Az igaz ember virágzik, mint a pálmafa, magasra nő, mint a libanoni cédrus.”
Egy év alatt eljutottam oda, hogy teljes átéléssel énekeljem reggelenként a Ma Tovu-t, a zsinagógát és a közösségét dicsérő áhítatot. Köszönöm nektek, a bennem és bennetek egyaránt megtalálható erőnek, ami nem hagy minket innen, ettől az értékrendtől elmenni! (Ármin meghajol.) A rabbi és a hitközség megihletett, hogy mi is legyen ezzel a spirituális vezetőséggel…
Na, ki találja ki, hogy miképp folytatódik a gondolatsor?
Úgy van: Ármin – vagy nevezzük így: Mordecháj? – titokban rabbinak készül már lassan második éve. A tervek jelenlegi állása szerint 2013 őszétől a németországi Abraham Geiger Kolleg rabbinövendéke leszek, és már el is kezdődtek bizonyos szervezkedések, majd részletesebben kiddus után.
Tele vagyok ideákkal: meg akarom változtatni a holokausztról zajló diskurzus jellegét – hallhattátok, hogy idén jom hasoákor a drósémban elsősorban nem az áldozatokról beszéltem, hanem a szabadságba születettek felelősségéről –, föl akarok szólalni az ultra-cionizmus ellen – május 1-jén kipában és palesztin kendőben, kuffijában vonultam Párizsban háromszázezred magammal, és óriási sikerem volt; egy srác a nyakamba ugorva mesélte el, hogy minden álma egy palesztinbarát rabbi –, be akarom vonni a melegeket – mint tudjátok, kezdeményezésemre július 7-én jövendőbeli kollégámmal, Pollák Ariellel közösen a magyarországi történelem során elsőkként fogunk egy melegbarát istentiszteletet tartani a Bét Orim, a Dor Chádás és a Szim Salom támogatásával –, a ködös származású és ateista hátterű és szocialista meggyőződésű emberek éppígy célpontjaim.
S az egyik legfontosabb aspektusról, a vallásközi érzékenységről még nem szóltam… Pár napja véletlenszerűen olyan társaság gyűlt össze egy haveromnál, ami rajtam kívül egy muszlim, egy hindu és egy keresztény srácból állt. Nem arról beszéltünk, hogy ki döntötte le az ikertornyokat, hogy kinek az országában bevett a gyermekmunka, hogy ki pereli be a vasúttársaságokat a holokauszt során betöltött szerepükért, hogy ki szervezte a pogromokat: ezek nem mi vagyunk.
Amikor az első drósém fölkerült az internetre, rengeteg nem-zsidó barátom, és számomra ismeretlen emberek is hangos tetszésüknek adtak hangot. Akkor fogalmaztam meg magam számára az első számú célomat: mindenki rabbija akarok lenni. A muzulmán világ régebben a zsidó rabbikat a hacham – azaz bölcs – szóval illette: a világ legboldogabb embere lennék, ha ezzel a főnévvel illetnének muzulmánok, keresztények, buddhisták és mindenki más. Azt akarom, hogy a szívem ne csak az enyém legyen, hanem valahány ember szíve.
Van egy jiddis mondás, miszerint ha az ember meg akarja nevettetni Istent, akkor meséljen neki a terveiről… Van annyi önbizalmam, hogy higgyem, a jövőképemet hallgatva az Örökkévaló nem nevet, hanem mosolyog. Valahogy úgy, mint én.
Köszönöm, hogy meghallgattatok.
