Mint mondták nekem, a Bát Micvá avatás nem végcél, hanem egy folyamatnak egy állomása. Egyrészt nyilván szeretnék továbbhaladni és tovább is fogok haladni erről az állomásról, másrészt azonban úgy szeretnék egy kicsit elidőzni itt, mert most minden olyan jó…
A Chájjé Szárá (Sára élete) című hetiszakasznak az a része, amit hamarosan fölolvasok, röviden összefoglalva arról szól, hogy Ábrahám elküldi szolgáját, Eliézert, ajándékokkal megrakodva Háránba, hogy az feleséget találjon a fia, Izsák számára. A falu kútjánál Eliézer jelet kér az Örökkévalótól: amikor a hajadonok kijönnek a kúthoz, ő majd inni kér tőlük; az a lány, aki majd felajánlja, hogy a tevéit is megitatja, az lesz az, akit az Örökkévaló Izsáknak szánt. Rebeka, Ábrahám unokaöccsének, Betuélnek a lánya megjelenik a kútnál, és kiállja a „próbát”.
Amilyen kis része ez a szöveg a nagy történetnek, olyan sok mindent lehet gondolni róla, igazából magam is meglepődtem, hogy mennyi mindent. Olvastam például egy megjegyzést, mely szerint Eliézer volt az első sadchen, házasságközvetítő. Vagy több rabbinikus kommentár foglalkozik például azzal, hogy az Eliézer általi jel kérése jóslásnak számított-e, és mint ilyen, megengedhetetlen bűn volt-e, avagy jellempróbát tervezett-e meg a kiválasztandó feleség számára, ami tökéletesen helyénvaló. Egy beszélgetés nyomán elgondolkodtam egy – mondhatjuk – a nő szerepe szempontjából reform-jellegű gondolatmeneten is: azon, hogy Eliézer a leendő asszonyt, Rebekát a modern nő típusaként választja ki, aki a férfit nemcsak biológiai szükségletek halmazának tekinti (szomjas > inni kell adni neki), mint a „hagyományos” nőtípus, hanem a hozzá tartozó fontos dolgokkal (tevék > munkaeszközök > munkája > a neki fontos dolgok > hivatás, stb.) együtt egységnek, és ezt az egységet tartja szem előtt és segíti kibontakozni, miközben aktívan és egyéni módon nyilatkozik meg.
Végül azonban rájöttem, hogy engem a szövegrésszel kapcsolatban más gondolatok és érzések foglalkoztatnak. Most tulajdonképpen csak – némileg összefüggéstelenül – felvillantani szeretnék néhányat ezekből és az asszociációimból.
Miről van itt szó, milyen helyzetbe, milyen kapcsolati szituációba nyerek itt bepillantást? Látok egy embert, Eliézert, akinek nagyon nehéz – és, utólag természetesen tudjuk, történelmi jelentőségű – feladatot kell véghezvinnie, feleséget kell választania Izsák számára. Hogyan lehet egy ilyen feladatot teljesíteni, akár csak belegondolni is? Mi az, ami segít, hogy egy ilyen feladat súlyát el tudjam viselni?
Eliézert a feladattal olyan személy – Ábrahám – bízza meg, akivel nagyon fontosak egymás számára. Formailag úr-szolga kapcsolatban vannak, de nyilvánvaló, hogy tartalmát tekintve ez tulajdonképpen nagyon erős bizalmi-partneri kapcsolat, amint az a szöveg kissé korábbi részéből ki is derül: „”És szólt Ábrahám háza öreg szolgájához, aki mindene fölött rendelkezett” (1Móz 24,2). Ábrahám mélységesen bízik Eliézerben, efelől nem látok kétséget. Megvallom, erre a felém irányított bizalomra és a kompetenciámba vetett hitre vágyom saját életemben.
Még mindig kérdés azonban, hogy vajon egészen konkrétan mi módon kell ezt a küldetést véghezvinni? A bizalmon és kölcsönösségen alapuló kapcsolat segíti Eliézert abban, hogy gondolkodás nélkül útnak tudjon indulni Mezopotámiába, Ábrahám szülőföldjére, hogy onnan hozzon feleséget Izsáknak. Az utat a 10 tevével, amelyeket ura tevéi közül kiválasztott, éppen elég nehéz megszervezni és megtenni ahhoz, hogy közben máson ne is nagyon tudjon gondolkodni. Végül azonban megérkezik Háránba, és amikor letérdelteti a tevéket a kútnál, úgy látom őt, mint aki bizonyos fokig elveszíti önuralmát, és ismét erőt vesz rajta a szorongás és a kétség: pontosan hogyan is fogja tudni ezt az óriási feladatot a lehető legjobban teljesíteni? Jól ismerem magamban az ilyen szorongás és kételkedés bénító voltát. Ezért is nagyon megérint a fohász, ami ekkor kiszakad belőle: „Örökkévaló, uramnak, Ábrahámnak Istene, adj nekem ma jó szerencsét és légy kegyes uramhoz, Ábrahámhoz.” (1Móz 24,12). A héber szövegben az „adj nekem ma jó szerencsét” kifejezés jelentése „csinálj most itt előttem valamit”, számomra ez erősen közvetíti annak az embernek az állapotát, aki a hosszú, fáradságos út után úgy érzi, már épp eleget tett, és most már igazán kaphatna valami segítséget. Eszébe jut Ábrahámmal való kapcsolata is, és az, hogy ez a dolog urának mennyire fontos: „és légy kegyes uramhoz, Ábrahámhoz.” Óriási önfegyelemmel és erőfeszítéssel összeszedi magát, és – talán mondhatom – úgy tesz, ahogy a pszichológia is javasolná: ahhoz, hogy belső szorongásából kifelé tudjon fordulni, számba veszi az éppen adott külső körülményeket és helyzetet, a külvilágot, amelyből ki lehet indulni: „Íme itt állok a forrásnál”, mondja (1Móz 24,13), és ezek alapján fennhangon, lépésről lépésre felvázol egy tervet arra, hogyan fog választani a kúthoz érkező vízmerítő leányok közül. És ekkor ismét egy olyan mozzanat következik, mely számomra a szövegben nagy fontosságú: „És történt, hogy mielőtt befejezte beszédét, íme, jön korsójával a vállán Rebeka” (1Móz 24,15). A héber szövegben a „mielőtt befejezte” szókapcsolat jelentése: „éppen mielőtt még tökélyre vihette volna”, mármint amit mondott, ezt pedig rögtön követi a „hiné” (íme) szócska, ami a tórai szövegben mindig az új fordulat, fontos közölnivaló bevezetésére szolgál. Úgy képzelem, ez a fontos mondanivaló itt nemcsak Rebekának, a zsidóság ősanyjának előszöri megjelenése, hanem maga az, hogy Eliézernek tudomásul kell vennie: nem dolgozhatja ki tervét az utolsó apró mozzanatig, mert történik valami –, hogy nem tervezhetek meg mindent az utolsó részletig, mert vannak dolgok, amik hatókörömön kívül esnek. Magam nap mint nap küzdök a kontroll… hát, hol megtartásáért, hol pedig elengedéséért, és bizony azok a jobb percek, amikor esetleg bizonyos fokú öniróniával tudomásul tudom venni, hogy nem én irányítom a világot. (Persze az sem rossz, amikor néha úgy tűnik, hogy igen!)
A héber szöveggel kapcsolatos momentumok, amiket említettem, a tanulás, az elemzés során merültek föl bennem. Ezen a rögös úton Balogh Kata vezetett előre végtelen nyugalommal, türelemmel és megértéssel lépésről lépésre. Eközben nemcsak a szöveg nyelvi sajátosságairól beszélgettünk, hanem a saját belső világunkról, valamint arról is, hogy milyen ruhákat hordunk szívesen. És nemcsak azt hallottam tőle, hogy „A típusú ragozás, hímnem, egyes szám 3. személy” – ne kérjétek, hogy mondjak példát –, hanem azt is, hogy „jaj, úgy szeretlek”. Nem tudom, hogy melyiket köszönjem meg először.
Visszatérve a történetre, nem tudom, hogy Eliézernek milyen benyomása volt az egész dologról. Azt sem tudom, hogy pontosan milyen istenélménye lehetett ennek az embernek, aki – talán lehet így fogalmazni – Ábrahám háza népeként először egyrészt mintegy véletlenül, másrészt szükségszerűen került kapcsolatba az Örökkévalóval. Azt azonban valószínűnek vélem, hogy az Ábrahámmal való személyes kapcsolata – egy számára fontos emberrel való bizalmi kapcsolat – nagy vagy elsődleges szerepet játszik ebben az élményben.
Magamat úgy ismerem, hogy nem az a fajta ember vagyok, akinek közvetlen istenélménye szokott lenni. Már régebb óta nem is várom ezt, és nem is várom el magamtól. Tulajdonképpen meglepődtem, amikor rájöttem, hogy az évek során itt furcsa módon valamiféle deduktív, következtetéses élményem keletkezett erről a dologról. Az Örökkévaló jelenlétére a veletek való kapcsolatomból tudok következtetni, a bizalmi kapcsolatból mind a közösséggel, mind az egyes személyekkel, veletek. Ez az, ami a számomra legfontosabb az egész történetben.
Közbevetőleg néhány szót szólnék arról, hogy kerültem a Szim Salom Progresszív Zsidó Hitközségbe.
Úgy emlékszem, mindig valamiféle vonzalmat, affinitást éreztem a zsidóság iránt, bár persze ez 30-35 évvel ezelőtt ebben a formában nem fogalmazódott meg bennem, csak úgy időnként „ott volt” ez az érdeklődés. Keresztény kulturális hátterű családba születtem, formálisan római katolikusnak kereszteltek. Négy évvel ezelőtt az életemet egyébként érintő nagy változások idején – mondjuk úgy, hogy – véletlenül (vagy talán szükségszerűen?), Rékai Miklós kedves meghívására érkeztem először a Szim Salom egyik Oneg Sábátjára a Bálint Házba, hogy Miklós „Hanukarácsony” c. dokumentumfilmjét megnézzem. Rákosi Éva leültetett egy székre, és az esti beszélgetés során egyre tisztábban érzékeltem, hogy a jelenlévőkkel azonos stílusban, azonos nyelven beszélünk, egy olyan nyelven, amit addig is használtam ugyan, de valahogy mindig úgy éreztem, hogy az összes saját addigi környezetemből kirí, attól elüt; addigi tapasztalatom az volt: ha így beszélek és viselkedem, mindenhonnan „kilógok”. Nagy megkönnyebbülés volt azzal találkozni, hogy van, létezik olyan csoport, ahonnan nem. Talán így utólag megkockáztatnám, hogy azt mondjam: ekkor történt az, hogy az Örökkévaló „csinált előttem valamit”.
Innentől fogva továbbra is magát keresztény kulturális hátterűnek tudó érdeklődőként jártam a Szim Salom néhány programjára, az Oneg Sábátokra, és a Tóra-körre. Még egy további év telt el, amíg anyámnak – aki értetlenül szemlélte új elfoglaltságomat, és ennek sokszor hangot is adott – egyszer föltettem a kérdést: „Nekünk nem volt zsidó felmenőnk?” Anyám ekkor 75 éves volt, magam 45. Ez a téma soha addig elő nem került, nem volt miért, hiszen keresztény hátterünk adott és nyilvánvaló volt. Anyám megállt az előszoba közepén, ahol a kérdés érte, és különösebb gondolkodás nélkül azt felelte: „Dehogynem. A nagyanyám.” Amit még mondani tudott róla, hogy polgári nevén Eszternek hívták és Hajdú megyéből való volt.
Dédanyámról azóta a levéltár segítségével azt sikerült megtudnom, hogy 1860-ban született Hajdúdorogon, 1939-ben halt meg Budapesten, héber neve nem ismert. Nem Eszternek hívták, hanem Ernesztinának (bár az anyakönyvbe az Eszti név van bejegyezve), de én úgy döntöttem, hogy mégis az Esztert választom héber névnek, mert valahogy úgy érzem, hogy ezen a néven találkoztam először egyetlen eddig ismert zsidó felmenőmmel. A másik utónevet, a Rúthot azért választottam, amit a moábita Rúth zsidó anyósának, Noéminek mondott: „a hová te mész, megyek én s a hol meghálsz, hálok meg én, néped az én népem, istened az én istenem” (Rúth 1,16).
Anyámnál a zsidóság témája, az én itteni életem azóta is a hallgatás falába ütközik vagy ironikus megjegyzésekre talál, Bát Micvá avatásom hírét ő szélsőséges elutasítással fogadta. Valaki, akinek ezt elmondtam, úgy fogalmazott: „Miért csodálkozol, hiszen három generáció munkáját tetted tönkre, akik mind azon dolgoztak, hogy ezt az egészet eltemessék!” Ezen a mondaton azóta sokat töprengtem, ámulattal érzékelem, hogy eddig soha nem gondoltam erre így. Most megérteni vélem, miért van az, hogy elsőrendűen, sokszor extrém módon fontos számomra a hiteles megnyilatkozás – a magamé és a másoké – minden helyzetben. A hitelesség keresése lett az életem, sokszor akár nevetségesen, provokatív vagy szélsőséges formákban, amiket sokszor igyekeznem is kell kordában tartani, már amennyire sikerül. Egyszerűen szólva úgy is mondhatnám (ti is tudjátok), engem utálni és kedvelni is ugyanazért szoktak: mert mindent kimondok. Nem tudom, túlzás-e ezt állítani, de úgy képzelem, a családomban a konvenciókhoz való kétségbeesett ragaszkodás, a „szőnyeg alá söprés” gyakorlata, a valódi érzésektől, az indulatoktól való mérhetetlen messzeségbe távolodás mind-mind mintha amiatt következett volna be, mert a zsidó származás emlékét csak a hitelesség minden formájával együtt lehetett eltemetni. Most hirtelen úgy áll előttem az egész kép: a hitelesség utáni kutatás hozta újra felszínre a zsidóságot is. Igazából, ha ez nem velem történik, nem hinném el.
Visszatérnék a veletek való kapcsolatra, amiből én az Örökkévaló jelenlétére következtetek. Azt a fajta tartós bizalmi kapcsolatot, amiről a szöveg kapcsán beszéltem korábban, én először itt éltem meg, ebben a közösségben.
• Itt, ahol Kelemen Katalin rabbi annyiszor tette számomra lehetővé, hogy az aktuális legjobb önmagam lehessek.
• Ahol annyi szeretetteljes figyelmet kaptam Jesse Weiltől.
• Ahol ebben a bizalmi légkörben a ti segítségetekkel néha már képes voltam megvalósítani valamit, amit akartam.
• Ahol sok mindent tanultam a judaizmusról és az emberekről, és ahol mindig kiderül, hogy még mennyi mindent nem tudok.
• Ahol azok vannak, akik legközelebb állnak hozzám, és ahol rájöttem, hogy ennek a közelségnek mennyiféle arca lehet.
• Ahol, ha a kontrollt elengednem nem is mindig sikerül, de legalább néha megnyugodva láthatom, hogy más is szereti ellenőrzés alatt tartani a dolgokat.
• Ahol rájöttem, hogy mit jelent nekem az éneklés.
• Ahol annyiféleképpen lehetek együtt veletek, ahol mindig tudok hozzátok fordulni a számomra nélkülözhetetlen dologért: azért, hogy tükröt tartsunk egymásnak. Igazából legszívesebben fölsorolnám mindnyájatok nevét a különböző történetekkel együtt.
• És – talán furcsán hangzik, de ez az egyik, amiből, magamat ismerve leginkább tudok következtetni az Örökkévaló jelenlétére – ahol akkor sincs kétségem, hogy ide tartozom, amikor éppen nehézségeim vannak az itteni kapcsolataimban és éppen rosszabbul mennek az itteni dolgaim.
Közösségünk írott hitelvei között az olvasható, hogy az Örökkévaló őseink istene, akiről tudunk beszélni, ugyanakkor azt is valljuk, hogy szavainkkal ki nem fejezhető. Az én számomra leginkább a folytonosan létrejövő és alakuló kapcsolatokban, az emberi viszonyokban, az emberekben ragadható meg valami a lényegéből. Egyik neve HaMakom, A Hely; ennek jelentéséről, tudom, sok mindent lehet mondani. Nekem ez az a Hely, ahol veletek egymás számára jelen vagyunk.
