“Én k’Elohénú, én k’Adonénú
Én k’Málkénú, én k’Mosiénú”
Az imént énekelt dalban Urunknak, Királyunknak, Megmentőnknek nevezzük Istent. Az ezt követő muszáf liturgiai egység, a ’Málchujot’-tal – Isten királyságával kezdődik. A Nagyünnepeken végigvonuló „nagy sláger” az ’Ávinú Málkénú’: Atyánk, Királyunk. Imáinkban, s a hagyomány más szövegeiben is évezredek óta próbáljuk kicselezni Istent – és magunkat -, neveket adván a Kimondhatatlan Nevűnek, hogy közelebb férkőzhessünk Hozzá. Én nem találok ebben semmi kivetnivalót, hiszen ezen metaforák mindegyike megragad valamilyen kapcsolati modellt – más- és másfajta viszonyt, amely működhet egy istenkereső ember számára. Ugyanakkor nagyon megértem azokat, akik a spirituális útjuk során akadályként élik meg ezeket az Isten-imázsokat. Elrettennek a hadai élén vonuló bibliai Királytól, elvetik a hierarchikus viszonyt sugalló Úr titulust, nem tudnak pozitívan viszonyulni egy Isten-Apához vagy Isten-Anyához… A zsidóság istenképe történetileg sokat változott, fejlődött. Találunk-e olyan metaforát, amely segít nekünk ma a falak ledöntésében?
Ez a gondolat foglalkoztatott, amikor történetet keresgéltem az idei Ros HáSáná-ra.
Az Istenről való beszélést azonban csak akkor érzem hitelesnek, ha rögtön mellétesszük az embert is. Egyik kedvenc haszid mondásom szerint: „Ha valaki azt mondja neked, hogy ő szereti Istent, de nem szereti az embereket, biztos lehetsz benne, hogy hazudik.” Érdeklődésem előterében olyan vallásos témák állnak, amelyek arról szólnak, hogy a spirituális dimenzió megélése hogyan segíti személyes fejlődésünket, növekedésünket, s – részben ezen keresztül is – a ’tikun olám’-ot, a világ megjavítását.
Ezért tehát annak a történetnek, amit megálmodtam idei drósénak, össze kellett szőnie a mai istenimázs-kérdést a saját belső növekedésünkkel. És íme, ezt találtam.
A történetet Zálmán Schachter Shalomi rabbi mesélte. Reb Zálmán a Jewish Renewal (zsidó újjászületés) mozgalom szellemi vezetője, máig legnagyobb hatású neo-haszid rebbéje. Utazásai során meglátogatott egy havurát (önszerveződő spirituális közösséget), melynek vezetője így fordult hozzá:
„Elavultak az imákban használt szavaink. A ‘Király’-t (Melech) kinőttük. Később, a rabbinikus korban a rabbik szülőként kezelték Istent, de már az ‘Isten-szülő’-t is kinőttük. A mai korban új szerepkörre, modellre van szükségünk ahhoz, hogy Istenhez tudjunk kapcsolódni. Azt hiszem, Isten talán Barát.”
„Nem Barát” – válaszolta Reb Zálmán – „Isten most Partner, Üzlettárs. A Barát túlságosan intim lenne a fejlődésünk jelenlegi szakaszában. A Barát határokat elmosó kötődésre utal. Isten ma Üzlettárs. Vállvetve, de külön-külön. Szedd össze a havurát, és mesélek nektek egy történetet.”
Reb Zálmán története körülbelül 200 évvel ezelőtt keletkezett, s azok közül való, amelyeket spirituális önnevelésre használtak. Ahhoz, hogy így működjék, négyszer kellett elmesélni. Az első alkalom a szórakoztatásé, az ember meghallgatja, hogy mi történik a mesében. Másodjára az érzések jutnak főszerephez. A harmadik olvasáskor az ember megérti a tanítást. Negyedszerre pedig a hallgató maga válik a történetté, úgy, hogy az események, az érzések és a tanítás mind eggyé válnak a tanuló személyével.
A közösség összegyűlt, s Reb Zálmán belevágott a mesébe.
“Élt egyszer egy csodarabbi. Azért tartották csodatévőnek, mert amikor az emberek elzarándokoltak hozzá a kérelmeikkel, ő mélyen a lelkükbe nézett és meglátta ott azt, amire valójában szükségük volt – nem azt, amit kértek vagy akartak, hanem amire igazából szükségük volt. Ezután megáldotta őket. A Világ Urával való különlegesen mély kapcsolata miatt az áldása nagy hatásúnak bizonyult, s kinek-kinek kielégítődött a szükséglete.
Egy ilyen rebbének persze sok a tanítványa. A világ minden tájáról érkeztek hozzá. Egy napon az egyik tanítványa így szólt hozzá:
‘Tudod, rebbe, van itt rajtad kívül még valaki a városban, akinek ugyanolyan csodatévő ereje van, mint neked. Áld, s az áldásai valóra válnak.’
‘Na, és ki légyen az?’- kérdezte a rebbe.
‘A kocsmáros’ – hangzott a válasz.
A rebbe igen meglepődött – nem annyira azon, hogy más is osztozik az ő hatalmában, mint inkább az illető személyén. A kocsmáros ugyanis egy ámhórec volt. ‘Hát ezt meg kell néznem magamnak’ – gondolta. Hétköznapi ruhába öltözött [a rebbék ugyanis általában rebbe-szerűen is néztek ki] és ellátogatott a fogadóba. Vasárnaptól péntekig figyelte a kocsmárost. Az valóban műveletlen, képzetlen embernek bizonyult, érintetlennek bármiféle mélyebb zsidó bölcsességtől. De ami a rebbét meglepte: a tanítvány igazat mondott. A kocsmáros áldásainak csoda-ereje volt. Áldásai a személyek valódi szükségleteire irányultak, szavai elérték a Mennyek Mennyét, s olyan változásokat hoztak létre az univerzum szövetében, hogy áldásai beteljesedtek.
‘Ki lehet ez az ember?’ – töprengett a rebbe. ‘Egy héten át figyeltem, és semmi különlegeset nem fedeztem fel benne.’ Így a rebbe ott maradt sábátra is a fogadóban, hiszen ha a kocsmáros valamiféle rejtett belső fénnyel rendelkezne, az sábátkor bizonyára megmutatkozna. De kiment a sábát, s a kocsmároson belső fénynek nyomát sem találta. Így aztán a rebbe beszélgetésbe elegyedett a kocsmárossal.
‘Egész héten át figyeltelek’ – kezdte – ‘Én vagyok a rebbe. Álcáztam magamat, hogy ne ismerj fel és ne bánj velem másképp, mint másokkal.’
‘Rebbe!’ – kiáltotta a kocsmáros – ‘Ha tudtam volna, hogy te vagy az…’
‘Nem akartam, hogy felismerj’ – vágott közbe a rebbe –, ‘figyelni akartalak. Van róla tudomásod, hogy úgy tudsz áldani, hogy az áldásaid valóra válnak?’
A kocsmárosnak nem volt tudomása erről.
‘Nem akartam ezt elhinni, de megtapasztaltam.’ – folytatta a rebbe – ‘Egyike vagy talán a világot a vállukon tartó Harminchat igaz embernek [lámedvovnyikoknak]? Netán jeles tudós vagy, aki azonban elrejti szelleme ragyogását, hogy leereszkedve megválthassa a világ alsóbb rétegeit? Vagy véghezvittél egy nagy tettet, amivel rászolgáltál ekkora érdemre?’
Tagadó fejrázás volt a válasz minden egyes kérdésre.
‘Előfordult veled, hogy intim beszélgetést folytattál Istennel?’
A kocsmáros először erre a kérdésre is a fejét rázta, de hirtelen megtorpant. ‘Talán egyszer’ – mondta.
‘Meséld el, kérlek!’
‘Néhány évvel ezelőtt az üzletem hanyatlásnak indult. Az a helyzet ugyanis, hogy rettenetes természetem van. Bejön valaki a fogadóba, nem tetszik a pofája, erre átugrom a pulton és lekeverek neki egy pofont. Hát ez nem valami előnyös az üzletmenetre nézve. De mit tehettem? Szörnyen indulatos voltam, és nem tudtam uralkodni az indulataimon.
A helyzet egyre rosszabbodott, már az éhkoppot nyeltük. A feleségem ekkor azzal állt elő, hogy szerezzek egy üzlettársat. A szívem azt súgta, hogy igaza van. Szükségem van egy üzlettársra. De magamat is ismertem. Ezzel az indulatos természettel hogy is tarthatnék meg egy üzlettársat? Az első alkalommal, amikor felbosszant, én jól felpofozom… – és a partnerségnek annyi.
Valamit azonban tennem kellett. A helyzet tarthatatlanná vált. Kimentem hát a kertbe, zokogásban törtem ki, és így fohászkodtam: Isten, hallgass meg, kérlek! A csőd szélén állok. A feleségem szerint üzlettárs kellene nekem. Belátom, hogy igaza van, de hogy is dolgozhatnék együtt hús-vér üzlettárssal? Szörnyen indulatos vagyok, és nem tudom, hogy hogyan fékezzem az indulataimat. Úgyhogy nézd csak, Téged teszlek meg üzlettársamnak. Mostantól kezdve a hasznom ötven százaléka a Tied, és ráadásul még a tulajdoni részem tíz százaléka is, hiszen végül is Te vagy Isten.
Így aztán azóta Isten az üzlettársam, és az üzlet fellendült. Odaadom Istennek az ő ötven százalékát meg a tulajdoni részem tíz százalékát. És még így is több mint háromszor annyit keresek, mint amennyit valaha is kerestem az üzlettársi szerződésünk előtt.’
A rebbe csukott szemmel töprengett egy darabig.
‘Azt hiszem, értem már, hogy mi történik.’ – szólalt meg végül – ‘De mondd csak, mi van az indulatosságoddal?’
‘Hogyhogy mi van az indulatosságommal? Már indulatosan jöttem a világra, indulatos természetem van, és mindig is az lesz. Valaki bejön a fogadóba. Nem tetszik a pofája. Még mindig úgy érzem, hogy rögvest átugrok a bárpulton és tüstént lekenek neki egy pofont. De nem tehetem meg. Van egy üzlettársam. Így aztán csak várok, várok, és egyszer csak rájövök, hogy mi is az, ami annyira idegesít abban a pasasban. És megszólalok: Istenemre, neked tulajdonképpen erre-meg-erre van szükséged!’
A rebbe bólintott.
‘Igen. Na látod, ez az áldás. Amit te teszel, az a következő. Mélyen a lelkébe nézel annak, aki idegesít téged. Az idegesít téged, ami az ő lelkéből hiányzik. És aztán így szólsz: Istenemre – nevén szólítod, azaz megidézed az üzlettársadat. És hát végül is az üzlet, az üzlet, a partneri szerződés mindkét félre nézve kötelező. Ha te tartod magad a szerződéshez, Istennek is teljesítenie kell a maga részét. Az áldásod tehát valóra válik.’”
A mese forrása:
Reb Zalman’s Story: God as Partner by Mitchell Chefitz (Kelemen Katalin fordításában)
from Worlds of Jewish Prayer. A Festschrift in Honor of R. Zalman M. Schachter-Shalom edited by Shohama Harris-Wiener and Jonathan Omer-Mann
Kiadó: Jason Aronson Inc., New Jersey
