Elhangzott a 2013. szept. 13-i Kol Nidré istentiszteleten a S’má kolénú… ima után
„Ál táslichénú milfánechá… Ne küldj el minket Magad mellől, s ne vedd el tőlünk a Te szentséged szellemét. Ne küldj el minket, amikor megöregszünk, amikor szellemünk gyengül…”
Jom Kipur az önmagunkkal, saját lehetőségeinkkel való kendőzetlenül őszinte, realista szembenézés napja. Jom Kipur tükrébe nézve nemcsak az elmúlt évben szándékosan elkövetett bűneinkkel, szándéktalan vétkeinkkel és botlásainkkal találkozunk, hanem intenzívebben átéljük mindazon nehézségeinket, amelyekről nem tehetünk, gyengeségeinket, amelyeknek nem mi vagyunk az okozói, a rajtunk ütött sebeket, sebezhetőségünket, törékenységünket.
Mit kezdjünk sebeinkkel, gyengeségünkkel, tökéletlenségünkkel? Elméleti tanácsok helyett három történettel szeretnék válaszolni.
Az első egy ismert midrás. A csodálatosan értékes drágakőgyűjteménnyel rendelkező király egy napon hozzájut a világ legnagyobb, legtündöklőbb, legfinomabban metszett gyémántjához. Igen ám, de ennek a csodálatos kőnek van egy hibája: egy hosszú karcolás fut rajta végig. A bánkódó király tűvé teszi országát olyan ötvös után, aki meg tudná javítani a páratlan ékkövet. Óriási vagyont és a lánya kezét ígéri annak a mesterembernek, aki kijavítaná a gyémánt hibáját. A világ minden tájáról érkeznek a legképzettebb és legtapasztaltabb ötvösök, de a legfejlettebb technikai tudással rendelkező mesterek is sorra mind kudarcot vallanak; egyik sem tudja eltüntetni a karcolást a gyémántról. A király már közel áll ahhoz, hogy feladja, amikor bebocsátást kér hozzá valaki, aki óriási magabiztossággal azt állítja, hogy ő tökéletessé fogja tenni a gyémántot. A király – utolsó reményével – megbízást ad a mesternek. Eljön az átadás napja: s íme, az ötvös beváltotta az ígéretét. A gyémánt tökéletes lett: a karcolás, mint virágszál köré az ötvös rózsabimbót és leveleket vésett a gyémántba, gyönyörű gyémánt rózsává varázsolva azt.
Mindannyiunk előtt vannak életút-példák, amikor valaki éppen saját életkarcolását, sebét felhasználva, azt öngyógyítóan, pozitívba fordítva épít kiemelkedő teljesítményekben gazdag, önmagát és másokat boldoggá tevő autentikus életet. Bárcsak mindannyian meg tudnánk ezt valósítani!
A következő történetet Daniel Schifrin, a San Francisco-i Kortárs Zsidó Múzeum munkatársa meséli egyes szám első személyben [én is így adom most tovább].
<< Hinéni
A Bibliában többször elhangzik Isten kérdése az ősapákhoz: „Hol vagy?”. S a válasz: „Hinéni – Íme, itt vagyok.” Isten ilyenkor nem az illető földrajzi helyére kérdez rá, ez inkább egzisztenciális természetű kérdés. „Ki vagy? Mi vagy?” Sőt: „Vagy?”
„Hol vagy?” – kérdezte tőlem Abby, a feleségem, nyolc centiméterre volt kitágulva az első fiunk szülésekor, amikor teljes sokkban összeestem. „Itt vagyok” – próbáltam mondani, mielőtt elvesztettem volna az eszméletemet. Tíz perccel később, jeges borogatással a fejemen össze tudtam magam szedni annyira, hogy jelen tudjak lenni a vajúdás utolsó órájában.
Bár az ájulásom csak néhány percig tartott, kudarcom nem hagyott nyugtot. A következő két évben állandóan azon rágódtam, hogy hogy fordulhatott az elő velem, hogy nemhogy segíteni képtelenné váltam, de még azt sem tudtam kinyögni: „Itt vagyok”.
Harminchárom hónappal később, második gyermekünk születésekor súlyos egzisztenciális kérdés gyötört, amikor Abbyt a kórházba kísértem. Vajon milyen árat kell fizetnem majd a kudarcomért, ha most sem leszek képes felelni a hívásra? Különös módon éppen az elkerülhetetlen kudarcom bizonyossága volt az, ami megmentett. Tudtam, hogy el fogok ájulni, s átadtam a testem feletti irányítást annak az Erőnek, aki vagy ami engem genetikailag beprogramozott. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy a tőlem telhető legtöbbet tettem azért, hogy felkészüljek erre a pillanatra.
Két órakor, amikor a feleségem és kisbabánk az életet a haláltól elválasztó vékony mezsgyén küzdöttek, azt mondtam Abbynek, hogy leülök és el fogok ájulni, de nem fog soká tartani. Pontosan beváltottam a szavamat. A hányinger, fejfájás, szédülés hulláma éppúgy borított el, mint először. De Abby tudta, hogy hol vagyok, tudta, hogy ki vagyok. S ami a legfontosabb: én is tudtam.>>
Ez a történet azt üzeni nekem, hogy még az elkerülhetetlen bajokkal szemben is segít az, ha merünk szembenézni velük, a felkészülés és a felkészítés, s annak tudatosítása, hogy a rossz dolgok sem tartanak örökké, utána valami jobb jön.
Végül felidézem azt az archetipikus figurát, aki szinte minden vallásban, mitológiában megjelenik. Az ügyefogyott legénykéről van szó, a slemil-ről, akit Isten kiválaszt. Isten így szól hozzá: „Te!” és a legényke körülnéz. „Én?” – kérdezi döbbenten, hitetlenkedve. „Hiszen én egy selejt vagyok. Tele hibákkal, hiányosságokkal. Te Isten vagy és bárkit választhatsz magadnak. És Te engem akarsz?”
És mégis, azzal, hogy az ügyefogyott legényke meghallja a hívást és válaszol rá, megtette az első reszketeg lépést. Aztán megkapja a szükséges eszközöket, és megteszi a második lépést, s lassan, lépésről lépésre célba ér; teljesíti küldetését.
E történeteket, a mi emberi lehetőségeink gondolatait is befűzve az imába, térünk vissza annak záró soraihoz:
Ál táázvénú Ádonáj Elohénú, ál tirchák mimmenú,
Ki l’chá Ádonáj hochálnú,
Átá tááne Ádonáj Elohénú
Ne hagyj el minket, Örökkévaló Istenünk, ne legyél tőlünk távol. Csak egyedül Benned reménykedünk, Örökkévaló, csak Te tudsz válaszolni, Örökkévaló, Istenünk.
