M.e.n.c.z.e.r Izabella (Mirjám bát Gávriel) beszéde
Elhangzott 2014. január 11-én
Drósémat hetiszakaszom bemutatásával kezdeném, majd e fejezet és jómagam kapcsolatára fogok kitérni, mely kapcsolat a héber nevem bemutatásában kulminál; végül személyes zsidóságomat, valamint érzéseimet fogom megosztani.
Hetiszakaszom
Mózes történetének vázlatos elbeszélésével kezdeném fejezetem bemutatását, mivel úgy érzem, hogy, bár e történetet legalább nagy vonalakban minden jelen lévő ismeri, lényeges ez az összefoglalás a fejezet elemzése szempontjából. Izrael népe 400 évig volt rabszolgasorban Egyiptom földjén, míg végül Isten az egyiptomiakra mért tíz csapásának hatására, meglágyította a fáraó szívét, aki végül elengedte Mózes népét, Izraelt. Viszont amint Izrael népe örvendve vonult ki Egyiptom földjéről, Isten ismét megkeményítette a fáraó szívét, így annak serege üldözőbe vettet az épp szabadult népet, és beszorították Izrael népét a Sás-tengernél. Ekkor történt a nagy csoda, mellyel Isten megmentette népét és ismét bizonyította hatalmát.
Az Exodus Beshallach parasájának 15. fejezetét fogom felolvasni, nevezetesen a híres Sirat Hajamot, a Dalt a Sás-tengernél, melyet Mózes és nővére, Mirjam énekeltek a tenger átkelése során, bizalommal tekintve az új, ismeretlen jövő felé, látva az Örökkévalónak hatalmas erejét, mellyel szétválasztotta a tengert, hogy Izrael fiai átkelhessenek, majd visszazárta a vizeket az őket üldöző egyiptomi seregre, így elpusztítva az ellenséget. Fejezetem a csodát dal formájában meséli el Mózes hosszabb, majd Mirjám rövidebb énekével, mely utóbbi egyes rabbik szerint egy ősibb formája Mózes dalának, mások pedig csupán egy egyszerűsítésnek találják. A Sira időszámítás előtt 13-12. század körül íródhatott, sokkal korábban, mint az ezt megelőző prózai leírás, ami szintén az átkelést meséli el. A dal után egy váltás történik, még ugyanabban a fejezetben: a sivatagban való bolyongás kihívásainak gyors áttekintéséről olvashatunk néhány vers erejéig.
Egy nagy részben Tamara Cohn által szerkesztett könyvben, mely női szemszögből értelmezi a Tórát, érdekes, és szerintem nagyon is helyénvaló metaforát találtam. A Sás-tengeren való átkelést Izrael születésének allegóriájaként lehet felfogni, az utána való 40 évnyi bolyongás pedig mintha az újszülött folytonos nyűgös követelőzése lenne ételért és vízért, mely allegóriában Isten az esetenként engedékeny, esetenként pedig dorgáló anya szerepét tölti be. Izrael népének szomja és éhsége kielégíthetetlen, egészen addig, míg végre le nem telepedhetnek, és otthonuk gyümölcséből nem ehetnek.
Hetiszakaszom és én
Mióta először elolvastam, úgy érzem, hogy a hetiszakaszom választott engem, nem pedig fordítva. Lehet vajon ilyen szoros párhuzam e dal története és érzelmei, valamint jómagaméi között csupán véletlen? Mint arra később, a névválasztásommal kapcsolatban is utalok majd drósémban, én személy szerint nem hiszek abban, hogy a sors meg van írva, hanem úgy gondolom – legalábbis szeretném remélni – hogy mi alakítjuk saját életünket. Mégis, e hasonlatosság, úgy érzem, puszta véletlennél többet jelent. Ez anomália talán, vagy bizonyíték filozófiám hibás voltára? Egyáltalán nem, csupán egy kis pontosítás szükségeltetik. Felfogásom szerint kétféle világ létezik: a materiális és a transzcendentális világ, melyek érdekes szövevényt alkotva adnak ki egy egészet. Én mindkét világban egyszerre létezem, és nem állítom, hogy bármelyikben is egyes egyedül alakítom sorsomat: a materiális világban materiális cselekedetek, tettek befolyásolnak, esetenként segítenek, míg a transzcendentális, spirituális világban olyan jelek vannak rám befolyással, mint például a Sirat Hajam kivetülése saját élettörténetemre. Természetesen, áttételesen a fizikai létemet is befolyásolja kapcsolatom ezzel a történettel, mivel, mint azt már említettem, a két világ is szoros összefüggésben áll egymással. A transzcendentálisra később részletesebben is kitérek majd, most viszont e párhuzam szemléltetésével folytatnám drósémat.
Nekem eddig nagyon is jó életem volt, amit nagyrészt szüleimnek köszönhetek, mivel mindent megkaptam tőlük, amire egy gyermeknek, majd fiatal lánynak szüksége lehet, mely értékek közül a legfontosabb a testi-lelki biztonság, és az az érzés, mely ez előbbieknél felsőbbrendű (vagyis csak akkor érezheti az ember, ha az előbbiek biztosítottak): a szeretet. Ismétlem, ez mind adott volt számomra, így félre ne értsetek, minden szempontból nagyon is boldog voltam egész eddigi életemben, mégis úgy éreztem, valami hiányzik… és tudtam, hogy ez a „valami” csakis belőlem eredhet. A mai napig nem tudom szavakban megfogalmazni, mi is ez pontosan; csupán annyit érzek, hogy ez gátolt meg engem eddig abban, hogy valójában önmagam legyek. Mivel kinyílásom egy állandó folyamat, nem tudom a kiindulópontját pontosan meghatározni, de annyi biztos, hogy igazából csupán pár hónapja kezdődött. Talán egy tökéletesebb boldogság megtalálásához vezet majd, mint amit eddig átéltem, talán a művészetek – az írás és a zene – felé fordít majd, de bármibe torkolljon is, annyi biztos, hogy inkább leszek önmagam, mint e folyamat elkezdődése előtt. Tudom, hogy az arányok egészen mások, mégis a régebbi állapotomat az egyiptomi fogsághoz hasonlítanám, a mostanit pedig egy fordulóponthoz, ahhoz a ponthoz, amikor Mirjám a Sás-tenger partja előtt állt, meredve a bizonytalan, kihívásokkal teli, mégis – vagy pedig pont ezért – várva várt jövő felé. Mi mást tehet ilyenkor az ember, mint hogy csörgődobbal a kezében dalra fakad, mint azt Mirjám tette akkor, és valószínűleg én is tenném hasonló helyzetben?
Mirjám
Mirjám az első női alak a Tórában, aki prófétaként van megnevezve, majd később még négyen követik őt. Bár érdekes módon Mirjám a Tórában nem jósol, egy későbbi Exodus-értelmezés, a M’chilta, szerint kisgyermekként megjövendölte öccsének, Mózesnek eljövetelét, és azt, hogy meg fogja szabadítani Izrael népét. Testvére születése után Mirjám követi a mózeskosár útját a folyón, melyben édesanyjával kisöccsét rejtették el a fáraó parancsolata elől, mely minden újszülött fiúgyermeket halállal sújt. Majd a prófétanő egész életében segíti Mózest; mely szerep felfogható úgy is, hogy Mirjám Mózes női oldalának kivetülése.
Gondolom, ezek után senkit nem ér váratlanul, hogy Mirjám a név, amit héber névként választottam, és amit belül mindig is éreztem, hogy választanom kell. Az állandó kép, ami megjelenik előttem Mirjámról, amikor rá gondolok, az alakja, amint a végtelen tenger, a végtelen jövő előtt állva azt mintha kihívná maga ellen, amikor hangosan énekelni kezd.
Mirjám a Tóra legfontosabb női alakjainak egyike, mégsincs elmesélve egész élete; a Tóra csupán töredékeket ad egy ilyen nagy súllyal rendelkező személyiség történetéből. Ritkán jelenik meg Mirjám, de amikor megjelenik, mindig nagyon fontosat cselekszik. Ez is egy jel volt nekem arra, hogy a Mirjám nevet kell választanom, őt kell választanom, mint allegóriát saját zsidó énemre, mivel így, hogy élete nagy részét homály fedi számunkra, úgy érzem, inkább vagyok saját életemnek formálója, vagyis, bár természetesen bizonyos keretek között, de mégis én alakítom saját sorsom.
A zsidóság és én
Mindig is tisztában voltam zsidó származásommal, viszont kapcsolatom a zsidósághoz egészen tizenhat éves koromig nem volt sokkal több, mint vérségi. Ekkor fordulópont következett be az életemben, ami radikálisan megváltoztatta egész életfelfogásomat, mivel innentől kezdve ennek a zsidó identitás is egyre szervesebb részévé kezdett válni.
A fordulópontot az hozta, hogy kilencedik osztályban összebarátkoztam S.omogyi H.annával, egy évfolyamtársammal, aki sok élményét megosztotta velem Szarvasról, mely történetek az én érdeklődésemet is felkeltették a tábor iránt. Hannával részt vettem a Hashomer Hacair ifjúsági szervezet holdvilágtúráján, ami annyira tetszett, hogy megfogadtam, hogy a nyári szünet után járni fogok a szervezet programjaira. Nyáron végre Szarvasra is elmentem, a táborba, amit szüleim unszolására sem voltam addig hajlandó kipróbálni, borzasztóan félve attól, hogy egyedül leszek. Mivel végül egész jól éreztem magam itt, a következő évben visszatértem, és ez volt életem addigi legmeghatározóbb közösségi élménye, amit a mai napig nem szárnyalt túl semmi. A Somerbe jártam, mint megfogadtam, elvégeztem mind a szarvasi, mind a someres madrich képzést, és Szarvasra harmadszor is elmentem.
A szarvasi madrichképzésen hallottam először a Szim Salomról egy tagtól, Mikes Dórától, aki elhozott ide engem. Nagyon megszerettem a közösséget, és immár közel három éve rendszeresen járok ide. Mindig is a reform irányzat állt hozzám a legközelebb, bár ezt a Szim Salomba kerülésem előtt még természetesen nem realizáltam. Jelenleg aktív tagja vagyok a közösségnek, a gyerekeknek tartott foglalkozást, a Talmud Tórát a kisebbik csoportnak én vezetem, illetve az ifjúsági csoportnak vagyok a feje. A Szim Salom nagyon sokat adott nekem, úgy érzem, nagyban hozzájárult spirituális fejlődésemhez. Szimsalomossá avatódásom után már egyre jobban belekerültem a zsidó életbe: tavalyelőtt nyáron Tagliton voltam, majd egy bő hónapot önkénteskedtem egy kibbucban, tavaly nyáron pedig egy massachusettsi zsidó gyerektáborban oktattam kézműveskedést. Tavaly Langer Árminnal és Rozgonyi Dórával együtt egy reform zsidó kórust, a Sir Chadast is koordináltam. A múlt szemeszterben a héber nyelv iránti érdeklődésem komolyabbra fordult, így klasszikus és modern héber órát is felvettem az egyetemen.
Ha most megkérdeznék tőlem, mit jelent számomra a zsidóság, azt válaszolnám, hogy közösséget, összetartást, tradíciót, egy több ezer évre visszanyúló közös múlt érzését, mely mindig is mély tisztelettel és kötődéssel töltött el. Ugyanakkor ott van a közös jövő képe is, mely gondolat mindig izgatott tervezésbe torkollik, az én zsidó létemnek, identitásomnak jövőbeli képének elképzelésében, esetleges tervezésben azzal kapcsolatban, amit én tudok tenni ennek fejlődése érdekében.
Előző válaszomban nem említettem a vallást, és ezt tudatosan tettem így, mivel a vallás és jómagam kapcsolata számomra egy olyan bonyolult és egyelőre a legkevésbé sem világos terület, hogy drósém egésze, sőt most úgy tűnik nekem, hogy egész életem nem lesz elég, hogy világosabban lássam kapcsolatomat a vallással. Talán ez nem is baj, mivel a vallás, a spiritualitás véleményem szerint az élet azon kevés területei közé tartozik, melyeknek a legkevésbé sem kell fekete-fehér megkérdőjelezhetetlen valóságként az ember elé tárulniuk. Épp ellenkezőleg, esszenciáját, mélységét pont az adja, hogy materiális szemszögből nézve megfoghatatlan, épp ezért is nevezzük transzcendentálisnak, vagyis e világon túlinak. Mégis, ha megkérdeznék tőlem, hogy mit jelent számomra a vallás, így szavakba kéne öntenem ezt a szavaktól a lehető legtávolabb álló érzést, mit válaszolnék? Valószínűleg azt mondanám, hogy számomra Isten az érzések legmélyén lakozik; ott, ahol meglátom egy virágban, egy falevélben, a szélfúvásban a gyönyörűséget; ott, ahol fizikai hangok egymásutánjából gyönyörű muzsika lesz; ott, ahol egy materiális testből igazán ember lesz; ott, ahol az igazi, a belső én, a lélek megszületik.
Úgy érzem, bár az elmúlt négy és fél év egyre közelebb hozott a zsidósághoz, a valódi beavatás pontja mégsem jött még el, és, bár véleményem szerint spirituális szempontból soha nem is jöhet el, csupán egyre inkább megközelíthetem az elérhetetlent, mindig is arra kell törekednem, hogy egyre közelebb kerüljek ehhez a ponthoz. Ezért meghatározó fordulópont életemben a mai nap, mivel, bár a jövő még mindig homályos foltként kavarog előttem, azt biztosan tudom, hogy Bát Micvám egy óriási ugrás eme elérhetetlen, mégis megközelíthető cél felé. Itt állok egy új jövő küszöbén, mint Mirjám a Sás-tenger partján, készen és alig várva, hogy végre beavatódjak az élet egy mélyebb spirituális szintjébe.
