Ros Hásáná 2019/5780
„Egy embernek nincs ideje arra, hogy ideje legyen mindenre” – olvastam valahol a meghökkentő paradoxont. Istenem, sokszor akár hosszú évtizedeknek kell eltelnie ahhoz a saját életünkben, hogy megértsük e kijelentés mély bölcsességét, s ami még ennél is nehezebb, hogy beépítsük azt a mindennapi életvitelünkbe! Talán természetes emberi vonásunk az, hogy eredendő kíváncsiságunktól és energiánktól, korlátlan vágyainktól, ambícióinktól indíttatva, vagy épp maximalista teljesítménykényszerünktől hajtva szinte végtelenül tágasnak érezzük lehetőségeinket.
De azokban az órákban, napokon, években – jöjjön ez a felismerés akár fiatalon, akár idősebb korban –, amikor rádöbbenünk az idő végességére, hogyan döntsük el, hogy mire legyen, és mire ne legyen időnk? Mik legyenek a prioritásaink és miért azok?
Ezen az Újéven ehhez a dilemmához szeretnék két „recepttel” hozzájárulni.
1. Éljünk az örökkévalóságban. Hogy-hogy? Nem mond ez ellent az előbbi üzenetnek? Az áldott emlékű Lionel Blue rabbi így vélekedik: „Az örökkévalóság nem a távoli jövőben van. Az örökkévalóság a jelennek az a része, amely azt megélésre méltóvá teszi.”
A jelen pillanat valóságának átélésében és tudatosításában kívánnak segíteni a különböző ősi tanítások. A napjainkban világszerte terjedő „éber figyelem” gyakorlását a buddhista meditáció szívének tartják, de a lényege: az „itt és most” fontosságának megélése univerzális.
Mondhatni, az éber figyelmet gyakorolták bibliai őseink is: „Hinéni – Ímhol vagyok, jelen vagyok.” – válaszolták, amikor életük legnagyobb kihívásaival néztek szembe. Ezzel a szóval felel Ábrahám az Örökkévaló megkísértésére, és Ézsau, amikor az apja áldásához szükséges feladat teljesítésére indul. Ezt mondja József az apjának, amikor az a fivérei után küldi őt, és így szól Izrael az Örökkévaló felszólítására, hogy települjön át egész nemzetségével Egyiptomba. „Hinéni” – válaszolja Mózes a csipkebokorból őt megállító isteni hangnak…
Bibliai őseinket nem azért szeretjük, mint ha tökéletes jellemek, makulátlan hősök lennének. Amiért még ma is számot tarthatnak figyelmünkre, sőt, szenvedélyes érdeklődésünkre, az éppen az a képességük, hogy életük sorsdöntő pillanataiban vállalják a teljes jelenlétet.
A haszidizmus egyik legnagyobb hatású spirituális mesterének: Bráclávi Náchmánnak a tanítása is kapcsolódik ehhez. „A világunk semmi másból nem áll, mint abból a napból és órából, amiben éppen most vagyunk. A holnap egy teljesen más világ.” Ebből a radikális állításból sok minden következhet. Egy rendkívüli intenzitással megélt élet, melyben az itt-és- most szépsége, öröme-bánata, súlya, felelőssége egyaránt a mi vállunkon nyugszik. Ez az állandóan éber, tudatos állapot az élet mélyebb rétegeinek megismeréséhez juttathat el bennünket. Ugyanakkor a folyamatos transzformáció, az állandó megújulás lehetőségét kínálja. Semmi sem végérvényesen sötét, tragikus – a holnap változást, megújulást hozhat.
A pillanat megélésének fontosságához fűződik számomra egy rádiós beszélgetés részlete. A Fidélióról szólva Dénes István zeneszerző azt taglalta, hogy azt általában politikai operának tartják, pedig nem az. Beethoven remeke spirituális mű. Bizonyítékul Fidélio egyik központi áriáját idézte: „Gott, welch ein Augenblick!” – énekli Fidélio. „Isten, micsoda pillanat!” Hitelesnek éreztem az elemző érvelését – s ehhez nem volt szükséges tudnom, hogy mi is a tartalma annak a bizonyos pillanatnak a cselekményben. A lényeg a hétköznapiságból való kiemelés, a rámutatás által szentté tett idő-megállítás gesztusa – igen, ez maga a spiritualitás.
2. Ha éber figyelemmel éljük az életünket, akkor a következő rabbinikus tanácsot is könnyebb megfogadnunk: „Ím báá micvá l’jádchá, ászé otáh mijjád. – Ha egy micva kerül az utadba, tedd meg azt azonnal.” (Mechilta d’Rabbi Jismael, Bó 9)
A midrás-szöveg eredeti kontextusában a peszachi macesz sütésének pontos időzítéséről beszél. Precízen kell felügyelni a sütőben lévő maceszt, mert ha állni hagyjuk, megerjed, megsavanyodik, chaméc-cá válik. A midrás a ’mácot – micvot’– egyforma mássalhangzókkal írt szavak felcserélhetőségével játszva arra int, hogy amiképpen a macesz megerjed, ha nem vesszük ki időben a sütőből, ugyanúgy egy micva is megromolhat, „megerjedhet”, ha késlekedünk a teljesítésével.
Milyen sokszor fordul elő mindannyiunkkal, hogy egy jó cselekedet adódik számunkra – felhívni valakit egy vigasztaló szóra, meglátogatni egy beteg hozzátartozónkat, c’dakát adni hirtelen bajbajutottaknak, gyakorlati segítséget ajánlani egy rászoruló ismerősnek… De most épp nem érünk rá, annyi a dolgunk! Későbbre halasztjuk. És az elhalasztott, „takarékra tett” jótett később már nem ugyanaz, veszít frissességéből, – sokszor végleg elszalasztjuk.
A micva elszalasztásának tragikus következményeire int egy talmudi történet. (Taanit 21a) A vak, béna és kéz nélküli Náchum Gámzu rabbiról szól, akin a saját magára szórt átok teljesedett be. A legenda szerint Náchum egyszer három, alaposan megpakolt szamár kíséretében igyekezett az apósához. Az egyik élelemmel volt megrakva, a másik itallal, a harmadik édességekkel. Megállította őt az úton egy szegény ember: „Mester, adj ennem- innom!” „Várj, amíg lemálházok!” – volt a válasz. Mire a rabbi visszatért, az ember éhen halt. „Mire való a szem, ha nem látja meg mások szenvedését? – jajgatott – Mire való a láb, ha nem siet mások megmentésére? És mire való a kéz, ha nem nyúlik ki a másik megsegítésére?” S a történet szerint átka beteljesedett rajta.
Hajlunk arra, hogy a történetet didaktikus tanmeseként értelmezzük, s ne olyan realitásként, ami bármelyik nap megeshet velünk. A mi mindennapi micva-mulasztásaink többnyire nem élet-halál kérdések. De ha a kellő pillanatban elmulasztunk egy simogatást házastársunknak, kedves szót gyermekünknek, segítő gesztust barátunknak, e hiányzó gesztusok „kapcsolati chaméc-cá” dagadnak, megsavanyítják kapcsolatainkat. S aztán egyszer egy évben, a Jom Kippúr-i Vidui imában mély bánatban hullatjuk könnyeinket mindazon jók miatt, amiket megcselekedhettünk volna, de nem tettünk meg.
„Egy embernek nincs ideje arra, hogy mindenre ideje legyen.” Erre gondolhatott Maimonidesz is, amikor a hamarosan megszólaló újévi sófár-fújás funkciójáról szól. „Serkenjetek fel, ti szunnyadozók! Gondoljatok Teremtőtökre és mérlegeljétek tetteiteket! Ne tartozzatok azok közé, akik szem elől tévesztik a valóságot és árnyakat kergetnek és eltékozolják éveiket hiábavalóságok kergetésével, amelyek semmit sem használnak.” Riadó!
Elhangzott 2019. szeptember 29-én, a Szim Salom Hitközség Erev Ros Hásáná istentiszteletén.
