A tavalyi szarvasi tábor mellett ez a fantasztikus út volt életem legnagyobb élménye! Egyetlen hibája volt csupán: rettentően rövid volt! A beszámolómban időrendben végigmegyek az eseményeken, megpróbálva megeleveníteni azokat, hozzáfűzve érzéseimet.
Mivel időrendbe próbálom szedni élményeimet, kezdem is a repülőúttal. Ez volt a legeslegelső alkalom, hogy repülőn ültem és nagyon vártam is ezt az eseményt. Manapság már a legtöbb embernek természetes dolog a felhők fölött suhanni, de nekem egyáltalán nem volt az. De nem voltam egyedül kis csapatunkban ezzel a „hiányossággal”, és ez jó érzéssel töltött el. Egyedül a föl- és leszállásnál éreztem a nyomásváltozást, az út többi részében nagyjából olyan érzés volt, mint vonaton utazni. Ez a tény önmagában csalódást is okozott volna, ha nem lett volna egy csodálatos tárgy a repülőn, amit úgy neveznek, hogy ablak. Az odafelé utazásnál sajnos a lehető legtávolabb ültem az ablaktól, de még így is annyira kihasználtam ezt az egyedi alkalmat a felhők felülről való megtekintésére, amennyire csak lehetett. Visszafelé, amint felpattantunk a gépre, megrohamoztam az ablak melletti helyet, és sikeresen el is foglaltam. Sajnos sikerült épp a szárny melletti helyet kiszemelnem magamnak. Ez egy kissé zavarta a panorámát, de azért még így is csodás volt. Annak a felfedezésnek kifejezetten örültem, hogy, mint kiderült, nem vagyok légibeteg.
Még egy hiányosságomat kell most bevallanom. Ha nem vesszük olyan precízen a dolgot, lehet úgy is mondani, hogy még eddig nem is voltam külföldön. Háromszor jártam Párkányban, de csak néhány órára, és egyszer átmentem a magyar-osztrák határon. Ennyi volt az egész. Ezek után maga az az érzés, hogy nem annak az országnak a területén tartózkodom, ahol egész eddigi életemet éltem, valami megfoghatatlan, magasztos érzéssel töltött el. Az a tény, hogy ez a hely ráadásul London volt, ez az óriási világváros, még fokozta is ezt az érzést.
Amint leszálltunk a repülőről, két dolog csapott meg: a felemelő érzés és a friss óceáni levegő. Óriásit lélegeztem mindkettőből. A szállásunkhoz hasonlatos helyet nem igazán lehet találni Magyarországon. Egy teljes labirintuson kellett keresztülmenni, mire végül eljutottunk a szobánkhoz, ami leginkább egy bunkerre emlékeztetett. Emeletes ágyak voltak, én természetesen fenn aludtam (a magaslat kissé a repülőzésre emlékeztetett). Érdekes volt ilyen ultramodern, díszítés nélküli helyen tartózkodni. A szállás elhelyezkedése kifejezetten előnyös volt. Pont a városközpontban! Tökéletes!
Mivel a Regent’s Park mellett volt a szállásunk, legelső sétánk során ide vettük az irányt. Először olyan érzésem volt, mintha a Margitszigeten járnék, de ez nem sokáig tartott. Pár perc múlva be kellett vallanom magamnak, hogy a Margitsziget szépségeit nehezen lehet akár egy napon is említeni a Regent’s Park tömör gyönyörével. Nem győztem ámuldozni, és persze fényképezni, amíg le nem merült a telóm, és szomorkodhattam, hogy több fenséges virágkompozíciót már nem tudok megörökíteni.
Ezután találkoztunk Radvánszki Petivel, aki végigvezetett minket a gyönyörű városon, mely már éjszakai kivilágításában tündöklött. Sajnos a Buckingham Palace-ről sem tudtam fotót készíteni. Pedig annyira szép volt!
Másnap reggel elmentünk kocogni Ramival a Regent’s Parkba, és azt kívántam, bárcsak itt laknék, akkor minden nap ilyen gyönyörű helyen futhatnék. Itthon csak a sivár utcákat csodálhatom sportolás közben. Aztán eszembe jutott, hogy valószínűleg nem tudnék huzamosabb ideig Londonban élni a meglehetősen hűvös éghajlat miatt. Én kifejezetten melegkedvelő vagyok. Még az ötven fokos kánikula sem zavar, a szaunát pedig kifejezetten imádom. Viszont már plusz tíz fokban is lefagy a kezem. Annyi biztos, hogy a városközpontot sem tudnám megszokni, mint otthonomat. Itt túl sok a nyüzsgés és rettenetesen hiányozna a kertes házunk, amely nélkül nem tudom elképzelni az életet.
Délután a British Museum-ot tekintettük meg, ami nagyon érdekes volt, csak sajnos le voltak zárva az emeletek sztrájk miatt. Felettébb meglepett, hogy az emberek még egy ilyen fejlett városban is sztrájkhoz kénytelenek folyamodni. Így hát másnap vissza kellett jönnünk megtekinteni a mezopotámiai-egyiptomi tárlatot. Emiatt a be nem tervezett program miatt sajnos elmaradt a National Gallery látogatása, amit nagyon sajnálok. Egy olyan művészetkedvelő embernek, mint én, kutya kötelessége lett volna ellátogatni a National Gallery-be, ha már egyszer Londonban jár. Megtehettem volna az utolsó délután, amikor is kaptunk egy pár órás szabadidőt, de akkor inkább pénzköltéssel, emléktárgyak vásárlásával töltöttem az időt. A második British Museum-látogatás nem sikerült annyira jól, mivel egész délelőtt a várost jártuk, így mindenki kimerült volt, és elég passzív hangulat uralkodott a tárlat megtekintése közben. Én személy szerint élveztem, mivel szenvedélyem az ókor, kifejezetten az egyiptomiakkal kapcsolatos történelmi események.
A második estén találkoztunk Rachellel, Kata unokahúgával, aki egy kocsmába vitt el minket. Itt sokat beszélgettünk és jól szórakoztunk.
Három ponton vittünk zsidó színt a londoni utunkba: az egyik természetesen péntek este volt, mikor is a Liberal Jewish Synagogue-ban köszöntöttük a sábátot. Az istentisztelet maga átlagosnak tűnt számomra, viszont az ezután következő novella-olvasós foglalkozást kifejezetten élveztem. Ebben lehet, hogy az a tény is közrejátszott, hogy én is szerepet vállaltam az olvasásban, ami izgalmasabbá tette számomra az egészet. Szombat reggel a Reformed Jewish Synagogue-ot látogattuk meg, ahol egy sokkal monumentálisabb istentiszteletben lehetett részünk egy sokkal monumentálisabb zsinagógában. Ez az alkalom viszont valami megmagyarázhatatlan okból kevésbé tetszett, mint az előző. Viszont az istentisztelet utáni eseményt már meglehetősen élveztem: találkoztunk Hugo Gryn, a nagyhírű rabbi fiával, David Gryn-nel és az ő kisfiával. David egy felettébb humoros, magával ragadó fiatalember.
Délután a Tate Modernben tettünk látogatást. Az itt kiállított művek nem igazán nyerték el tetszésemet, én inkább a valamelyest konzervatívabb stílusokat kedvelem, de azért kifejezetten örülök, hogy itt is jártunk.
A Havdala volt a harmadik zsidó „pont”. Kimentünk a Regent’s Park elé és énekeltünk a sötétben. Annyira felvidultunk Katával, hogy egész úton hazafelé dúdoltunk. Utólag visszagondolva talán ez volt a legszebb dolog az egész londoni út alatt. Talán ezért is van az, hogy nem tudok többet írni róla. Az alkalom varázsát úgysem lennék képes visszaadni.
Végül eljött az utolsó nap. Oly gyorsan elröpült az egész! Ez a nap a vásárlás ideje volt. Délelőtt a Camden Town-ba mentünk, ami egy egész városnegyedet elfoglaló piac. A korábbi aggodalmam, hogy esetleg nem lesz alkalmam elég csecsebecsét venni, és pénzt költeni, teljesen alaptalannak bizonyult. Itt minden megtalálható volt, ami egy turista szemének-szájának ingere. Az itteni vásárlást egy, az Oxford Streeten tett költekezéssel tetézve végül elégedettnek éreztem magam. Az első külföldi utam nem maradt tárgyi emlék nélkül.
Az ételről eddig szándékosan nem ejtettem szót. Ízletes és megfelelő volt a koszt minden szempontból, bár nekem nem fontosak az ínyencségek. Számomra az a fő, hogy legyen mit enni. Az étkezést inkább olyan mellékes, a jóléthez szükséges dolognak érzem, mint ahogy a híres mondás is szól: „Azért eszel, hogy élj, és nem azért élsz, hogy egyél.”
A vasárnap esti vacsora viszont még számomra is emlékezetes volt, mivel ekkor beszéltük meg élményeinket. Mindenki elmondta benyomásait az egész londoni útról. Mindannyian őszintén beszéltünk. Ha akkor nem tettem volna, vagy nem elég egyértelműen, most szeretném nyomatékosítani, hogy nagyon szépen köszönöm ezt a fantasztikus élményt és tapasztalatot mindazoknak, akik lehetővé tették, hogy elmehessünk Londonba és persze azoknak, akik ezt kivitelezték. A tizenkét embernek, akik ott voltak (tíz ifjú és két kísérő: Kelemen Katalin rabbi és Gyárfás Kati) ez rettentő nagy élmény volt. A programok jól meg voltak szervezve, nem volt üresjárat. Talán egy kicsit több zsidósággal kapcsolatos dolgot vihettünk volna bele az egészbe, mondjuk az étkezések előtti imádkozást, de ez csak egy apróság, amit én hiánynak érzek. Katának és Katinak szeretnék külön megköszönni mindent. Nagyon jó volt az egész. Csak hát olyan gyorsan véget ért…
{ 1 trackback }